A szarv nemcsak hosszában és alakjában, de színében is eltérő lehet. Legrövidebb szarva a teheneknek van kb. 40-50 cm, a bikáké 50-70 cm és az ökröké a leghosszabb, akár 1 m is megnőhet.

A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében élő magyar szürke szarvasmarhái már pusztán a megjelenésükkel magukra vonják a tekintetet, hiszen fejükön inpozáns fejdíszt viselnek. A szarv alakja rendkívül sokféle lehet. A legelterjedtebb szarvalakulások a táblás, csákó, gallyas és a lant alakú, de van még bajusz, nyársas, villás és tulipán típus is. 

A szarv a szarvtőnél piszkosfehér, középen fehér és a hegye vége felé eső fele fekete. A szarvhegyén húzódó fekete szín lehet mélyen kormolt és magasan meszelt. A fiatalabb növendék állatok és borjak szarva sötétszürke. A színváltozatok közül 3 fő szarvszínt különböztetünk meg fehér, zöld és a kettő kombinációja a kártyás. A szarvszínt az utód örökli és örökíti tovább.

A bikák szarvvégére szarvgombot tesznek, hogy ne tehessenek egymásban kárt és a szarv ne rojtolódhassék ki a rendszeres földhányás miatt. A régmúltban ún. szarvidomítást használtak, hogy a jó kiállású ökrök szarva egyformán mutasson a gazda fogatában. A marha levágásával értékes terméket hagy maga után. A hatalmat sugárzó szarvak becses kincsként szolgáltak és különböző használati tárgyakat - tülköt, ivókürtöt és kaszatokmányt készítettek belőle - írta a park honlapján.

A neolitikum (újabb kőkor) óta több, egymástól független műveltségi központban háziasított, számos fajtaváltozatot mutató hasított körmű háziállat. Sokféle hasznosítású, mert igázásra, hús- és tejtermelésre egyaránt használják. Hazánkban a múlt század végéig a sík- és dombvidéken általánosan tenyésztett magyar marhát főleg húsáért tartották és igázták. E fajtaváltozat a SZU déli területein, a Balkán félszigeten és Közép-Olaszo.-ban tenyésztett podoliai (B. t. primigenius podolicus) hazai fajtakiválasztás révén alakult ki. A magyar marha a 15. sz. vége óta D.-Németo., Ausztria és Felső-Itália városainak húsellátásában jelentős szerepet töltött be. E jelentőségét azonban a 19. sz. elején kezdte elveszíteni, ettől kezdve – rossz teljesítőképessége miatt – ridegen nevelve, főleg igavonóként használták. A 19. sz. közepe óta a nyugati eredetű tarka borzderes, rövid szarvú és széles homlokú (B. t. pr. hollandicus, frontosus bradyceros) hízékonyabb és jobban tejelő fajtaváltozatok szorították ki. 1870-ben a magyar marha az összes állomány 81%-át, 1935-ben csupán 15%-át tette. Ma már tisztán fajtanemesítési okokból tartják némely rezervátumban (Hortobágy, Bugac). A szarvasmarhát kor-, ivar- és használati mód szerint különböző névvel illetik. Az újszülött elválasztásig ivar szerint (bika, üsző) borjú, három, ill. négy hónap után rúgott borjú. Második tavasztólelső, másod, fűre menő üsző, bika, ill. a herélt tinó. A vemhes üsző előhasi, ellés után tehén. A másodfű herélt ökör, tinó, a betanított herélt ökör. A hízóba fogott nemre tekintet nélkül sőre vagy göböly, az igavonó régies szóval tulok. Az elnevezések nagyobb része a legrégibb oklevelekben is előfordul és (borjú, bika, üsző, ökör) honfoglalás előtti török eredetű. – Irod. Hankó Béla: Magyar házi szarvasmarháink eredete (Bp., 1957).