„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az
én szómat és megnyijtja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele
vacsorálok és ő és velem”. (Jelenések 3:20).
A modern Advent lényegét fejezi ki ígénk az ajtó előtt álló Krisztus képében.
Ajtó előtt az áll aki kívűl rekedt, és aki be akar jönni.
1.Keresztény civilizációnkat, világunkat – már ami ebből mára megmaradt – az jellemzi, hogy Krisztust és vele Istent fokozatosan kitessékelik, kihagyják és kitiltják egyéni és közösségi életükből. Ez persze nem egyszerre, hanem fokozatosan történt hosszú századokon át. Kezdődött a középkort követő korokban a tudományok megújulásával és megpezsdülésével, amely olyan túlzott optimizmushoz vezetett, hogy a tudományos világ minden titkot hamarosan megfejt, megért és ésszerűen fog megmagyarázni.
Baruch Spinóza (1632-1677), a Pantheista vallásfilozófia egyik fő képvislője teológiáját ebben summázta: „Deus sive Natura“ (Isten vagy természet), mert szerinte a kettő ugyanaz, mivel Isten magában a természeben él és rejzőzik (immanencia), s onnan fejti ki hatását a világra. Vagyis: Istent a természetbe zárva látta és ezzel kétségbe vonta az általa teremtett világtól független Isten létét. Ő még nem tagadta Isten létét, csupán saját teremtésébe zárta.
Marquis Lalplace (1749-1827) a híres természettudós azonban ennél is tovább ment. Egyszer Napoleon megkérte, hogy magyarázná el neki a világmindenség mozgását. Amit készségesen és ragyogóan leírt a császárnak. Ennek végeztével Napoleon megkérdezte a tudóst, hogy ebben a rendszerben hol van Isten? Laplace szarkasztikusan felelte: „Felség, nekem nincs szükségem erre a hipotézisre!” Itt már Isten hipotézissé degradálódott, aki már nem volt szükséges.
Baron d’Holbach (1723-1789) egyenesen vallásellenességet tanított. Azt mondta, hogy az ember sötét útját egy kis lámpással világítja meg, s ez az esze, mely útján bizton segíti előre. De találkozik egy pappal, aki azt tanácsolja, hogy oltsa el ezt a lámpást, s élete sötét újtán bízza magár a vak hitre. A természet-tudományok gyors fejlődése olyan alaptalan optimizmust ígért, amely minden titkok nyitját, magyarázatát és megértését fogja hamarosan eredményezni. Nem csoda, hogy a 19-ik és 20-ik század a vallási agnoszticizmus, szkepticizmus, és ateizmus, sőt vallásüldözések korszaka volt az északi féltekén. Azonban a tudomány palotájáról mára kiderült, hogy ez egy olyan elvarázsolt kastély, amelynek ha egy szobájába belépnek, két lezárt ajtóra találnak, melyből tovamenvén a lezárt ajtók száma a négyzetreemelés szabályával sokasodik!
2. Mindez persze nem maradt súlyos következmények nélkül. Ugyanis az ateizmus a keresztyén tömegeket fertőzte meg. Eredménye a mai világ sokoldalú válsága.
Leginkább kitetszik ez a poltikában. A mögöttünk hagyott 20-ik század a világtörténelem legtragikusabb százada volt két nagy világáborúval és eddig 200 körüli helyi háborúval, lázadásokkal, forradalmakkal, terrorizmussal melynek többszázmillós áldozata felűlmúlja az Elbrus magasságát. És mindennek még nincs vége. Ahol a világ nagyhatalmai katonai tömbökbe tömörülnek, ott csak idő kérdése a következő világháború kitörése. Ezek kiteremelik a nagy diktátor-hadvezéreket: egy Ramszeszt, Nabukodnezárt, Nagy Sándort, Hannibált, Attilát, Dzsingisz Kánt, Timur Lenket, Napoleont, Hitlert és Sztalint. Mind világuralomra törtek, s megszámlálhatatlan áldozatot, romhalmazt, vért, könnyet és szenvedést hagytak maguk mögött. Ezután sem lesz másként!A világ gazdasági váltságai, a legszembetűnőbben jelzik az emberiség egészére kiható súlyos válságát. Mindezek közűl eddig az 1929-32-es volt eddig a legsúlyosabb. A kiút keresése politikai vonalon is folyt. Ilyen volt az olasz és a német fasizmus – mely kezdetben sikeres munkaalapú tásadalmat hozott létre, vagy az amerikai „New Deal” és egyéb próbálkozások, ezek végűl is a II. Világháború kataklizmájába vezettek, melyből a megroppant kapitalizmus megerősödve került ki és képes volt legyőzni az időről időre fellépő gazdsági válságokat – egészen 2008-ig. Ugyanis ekkor kezdődött az azóta is tartó világgazdasági válság. Ennek létrehozói korunk új liberalizmusának kötelező elvei: deregularizáció, privatizáció és globalizáció. Azt várták, hogy a korlátok nélküli szabadság a gazdasági életben majd önkorlátozó erővé válik. Ez tragikusan elmaradt, ám olyan vadkapitalizmus alakult ki, elsősorban a Szovjet iga alól felszabadult országokban, amellyel elkezdődött a tankok jelenléte melletti kizsákmányolás utáni, a bankok révén történő kölcsönrabszolgaság korszaka. Mára már egyre többen ismerik fel, hogy a megújulás útja már nem a régi rendszer toldozgatása-foldozgatása, hanem csak a világgazdaság alapvető struktúrális újrarendezése révén lehetséges. Az immár százéves betegrohamszerű politikai, gazdasági válságoknak, öldöklő háborúknak alávetett, meggyötört, kisemmizett és mesterségesen poszt-kereszténnyé gyúrt nyugati ember az igazi vesztese és áldozata. Mindezken a retteneteken átmenve legalább három nemzedék veszítette el Istenben való hitét, egy emberibb jövőben való reménységét, és egy igazságosabb, méltányosabb és tisztességesebb világkorszak beköszöntését. Kiábrándulva kérdi: Ha van Isten miért engedte meg mindezeket? Majd a hit után feladta atyái erkölcsi értékeit is. Magára koncentrál: ételre, italra, szenzuális gyönyörökre. Lett magánakvaló önző lény; amit keres az mind az övé, ahoz senkinek semmi köze, sem embernek, sem közösségnek. Kiveszett belőle a szolidaritás érzése, az emberiesség, a szánalom, a segítségadás. Egyedül áll, magára maradva, magának út, törvény és vígasztalás. Elvesztette önbecsülését és a másikét is. Élete és sorsa értelmetlenné vált, útját vesztetten cél nélkül tengődik, nem tudja miért és meddig. Az ilyen egyedekből álló társadalomnak nincs összetartó, kohéziós ereje; a legisebb megpróbáltatáskor szét fog esni, mint az oldott kéve és eltünik a történelem cséplőgépének dobjában, s lesz belőle pelyva és szalma, a kicsépelt értékeit pedig idegenek viszik el. A hit és erkölcs törvényei teremtenek hordából népet; ha egy nép elveti ezeket, akkor hordává züllik és eltünik az életből.3. Ám az adventi jó hír az, hogy a visszatérő Krisztus korunk és annak embere ajtaja előtt áll és bebocsátást kér, hiszen zörget az ajtón. Zörgetése elébb szelíd kopogtatás. Ajándékaival jelzi: itt vagyok. Nem a szél zörget aminek nincs értelme, nem a jó szerencse, mely kiszámíthatatlan, nem egy párt-aktívista, vagy egy eltévedt idegen, hanem Ő, a te megváltód, új és örökéletre vezető mestered; a Te hű barátod, aki otthon akar lenni náld, és elkísér minden útadon. Ha ez nem használna, akkor zörget, mert valami fontosat szeretne mondani. Azt, hogy nem jársz jó úton: a világ széles útján jársz, amin a legtöbb ember jár. Csak egy divatot követsz, azért mert sokan járnak azon az nem érv amellett, hogy az a helyes út. Hanem a krisztusi keskeny út az élet útja, amire teremtettél s rendeltettél. Krisztus végül dörömböl ajtódon, mint aki meg akar menteni valami végzetes veszedelemből, amit belülről, bezárt kis világodból nem lehet látni. Hallod-e az adventi Krisztus zörggetését s beengeded-e őt szívedbe, lelkedbe, életed irányitó központjába? Aki beengedi Krisztus, azzal ő vacsorázik. Sok emberben ott van egy Kriszustól visszatartó félelem. Az, hogy Ő megakar valamitől fosztani: szabadságodtól, szabad akaratodtól, választási lehetőségeidtől. Ő csak bűneidtől, rossz lelkiismertedtől, magányodtól, gyötrő félelmeidtől, fojtó aggodalmaidtól akar megszabítani. Át akar vezetni a világ romlásba vívő széles útjáról az ő üdvösséges keskeny ösvényére. Megcselekszi, hogy káromló, átkozódó ajkaidról imádságok szálljanak az ég felé. Az asztalközösség életközösséget jelent. Nem erre van-e szükségünk?Ezekben a vészterhes, emberpóbáló, nehéz időkben vajon meghallja-e egyetemes magyarságunk, hogy mindezekben ő zörget nemzetünk ajtaján, hogy mint a múlt évszázadokban ismét kinyissuk bezárt egyéni és nemzeti életünk ajtaját az Adventi Király – az Élet előtt! Edmonton, 2012 AdventjeDr. Pungur József
Kommentáld!