A lopódarazsak neve nem kleptomán hajlamra, hanem a lopótökre emlékeztető potrohukra utal.

Feketenyelű lopódarázs sarat gyűjt az ivadékbölcsője készítéséhez

Fotó: Dávid Attila

A lopódarazsak (Sceliphron-fajok) a fullánkos hártyásszárnyúak közé tartoznak, a kaparódarázsfélék (Sphecidae) népes családjába. Magányos életmódú, termetes (15–30 milliméteres) darazsak. Potrohuk rendkívül hosszú és keskeny nyélen ül – igazi „darázsderekuk” van. 

Nagy termetük és feltűnő színeik ösztönösen tisztes távolságtartásra késztetik az embert, ám szúrásukat szinte lehetetlen kiprovokálni. Más azonban a helyzet, ha pókokról van szó – azok igen nyomós okkal tartanak a lopódarazsaktól. A lopódarazsak fullánkja nem védekező és támadó fegyver, mint a társas darazsaké, hanem sokkal inkább precíziós sebészi eszköz. A pókanatómiában igen jártas nőstény lopódarázs a lárvája táplálékának szánt pók idegdúcába szúrja a fullánkját. A bejuttatott méreggel maradandó bénulást okoz, a pórul járt pók mozdulni soha többé nem tud, de – szerencsétlenségére – életben marad.

Bár a pókok maguk se mennek a szomszédba rémtörténetekért, de ami a lopódarázs áldozatává lett pókra vár, az minden képzeletet felülmúl. A nőstény lopódarazsak jellegzetes ivadékbölcsőket építenek sárból. A kiszáradt, összecementálódott sárhengereket megbénított pókokkal töltik fel, majd mielőtt lezárják, egy-egy petét helyeznek mindegyik építménybe. A petéből kikelő lábatlan darázslárva ezután módszeresen felfalja a mozgásképtelen, de élő pókokat. Bölcső a darázsnak, koporsó a póknak, valóságos életcsere – egyben a találékony természet megoldása hűtő híján a lárvatáplálék frissen tartására.

Gyakori lopódarázs ivadékbölcsője

Fotó: Vas Zoltán

Magyarországon a lopódarazsak két őshonos faja fordul elő, a gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium) és a feketetorú lopódarázs (S. spirifex). Az előbbi faj pókok után kutatva az ember környezetében is gyakran felbukkan, illetve mi is gyakran megtaláljuk építményeit az épületek védett zugaiban. A feketetorú lopódarázs lényegesen ritkább. Mindkét faj sárga-fekete egyenruhát visel, sárga-fekete lábakkal és sárga potrohnyéllel. Meglehetősen hasonlóak, de a feketetorú lopódarázs torán nincs sárga mintázat.

Gyakori lopódarázs

Fotó: Móczár László

Az utóbbi években igencsak elterjedt hazánkban a barnalábú lopódarázs (S. curvatum), még a nagyvárosokban is gyakran találkozhatunk vele. Ennek a fajnak fekete a potrohnyele, és lábain sárga-fekete helyett vörösesbarna-fekete „nadrágot” hord. A barnalábú lopódarázs ázsiai faj, véletlenül került Ausztriába 1975 környékén. Magyarországon az 1990-es évek végén bukkant fel, és gyorsan terjeszkedett. Úgy tűnik, remekül érzi magát Európában is. Sárfészkei jellegzetesek, az egyes sárhengerek külön-külön állnak, nincsenek egyetlen tömbbe összetapasztva, mint a többi Sceliphron-fajnál.

A közelmúltban újabb távoli jövevény bukkant fel Magyarországon, a feketenyelű lopódarázs (S. caementarium). Neve a fekete potrohnyelére utal, lábai sárga-feketék. Eredeti hazája Észak-Amerika, Európába szintén véletlen behurcolással jutott el. Az 1940-es években Franciaországban tűnt fel először, majd az 1970-es években Csehországban. Terjeszkedése lassabb, mint a barnalábú lopódarázsé, a legkorábbi ismert hazai példányt 2010-ben, Budapesten gyűjtötték. Ez a darázs vesztére éppen a Magyar Természettudományi Múzeum épületébe tévedt be – nehezen képzelhető el ennél pechesebb épületválasztás egy hazai faunára új rovar számára. Azóta már többször előkerült, elsősorban Budapesten és környékén, illetve a Dunántúlon.

Arról, hogy az idegenből jött lopódarázsfajok megjelenése és elterjedése hogyan befolyásolja az őshonos hazai fajokat, egyelőre nincsenek ismereteink. „Az idegenhonos rovarfajok felbukkanása esetén sajnos nem lehet megjósolni, mi fog történni. Bizonyos esetekben a jövevények kiszoríthatják a hazai fajokat, máskor viszont nem versengenek egymással, hanem szépen beilleszkednek már itt élő rokonaik közé” – mondta Merkl Ottó, a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének vezetője.

Írta: Vas Zoltán (Magyar Természettudományi Múzeum, Hártyásszárnyúak gyűjteménye)