Elképesztő élmények, tájak és emberek vártak a sárkány fészkében, sokukból fotók és történetek is születtek. Bár tömérdek jegyzet vár még feldolgozásra, íme néhány érdekesség, ami a blogból kimaradt.
Kína és a lótuszvirág
Odasétáltam a Yangshou karsztkúpjai közé ékelődött mocsár széléhez, és óvatosan megérintettem a tengernyi bimbók egyikét. Akkora volt, mint a kézfejem, a kinyílt virág pedig mint egy felnőtt ember arca, ami a hatalmas, pajzs alakú levelek fölött, másfél méteres magasságban virít.
A termőlevelek eredésénél a virágzati tengely tovább növekedett, így hozva létre a zuhanyrózsára emlékeztető termést, melynek lyukaiban magok fejlődtek. Utam végén magam is belátom, van valami megindító a lótuszvirágokban, mintha visszasugározná azt a hitet és szeretetet, ami az embereket ehhez a több ezer éves növényhez köti.
Nincs még egy olyan virág Kína gazdag kultúrtörténetében, ami akkora szimbolikus erővel bírna, mint a mocsárból kiemelkedő büszke lótusz. A kedvezőtlen környezet közepette is feltörő alkotóerő és tisztaság megtestesítője. Az ázsiai vízi liliom nemcsak finom szépsége, megkapó illata és lélektisztító hatása miatt ismert, de a buddhista hitvilágban az újjászületést is szimbolizálja. Könnyen hajlítható szárát rugalmas rostok alkotják, amit szinte képtelenség eltörni, emiatt az elszakíthatatlan emberi kapcsolatok megtestesítője, legyen szó két szeretőről, barátról vagy távolba szakadt gyermekről, testvérről.
A kínaiak a virág minden részét felhasználják étkezési, gyógyászati, vagy kozmetikai célokra. Magáról a gyökértörzsről azt tartják, hogy magas a keményítőtartalma, ezért sokszor főzeléket készítenek belőle, a levelet salátaként fogyasztják, míg a virágport illatszerekbe keverik, a mandulányi mag pedig a tradicionális medicinák alapanyaga, erőt, fiatalságot adó táplálék.
Ez utóbbi híresen hosszú ideig megőrzi csíraképességét. 1983-ban a világ megdöbbenésére Shen-Miller botanikusnak az egykori Mandzsúria kiszáradt tómedreiből származó, 1288 éves indiai lótuszmagot sikerült kicsíráztatnia, ráadásul erre a növény, mai társaihoz hasonlóan 4 nap alatt volt képes. Ezek után nem csoda, hogy sok kínai úgy véli, a lótusz magja rejti az öregedés visszafordíthatóságának titkát, amit évszázadok óta oly sokan szeretnének megfejteni.
Kaidangku, azaz a nyitott ülepű nadrág
Lijiang óvárosában sétáltam éppen a szépen faragott, több száz éves házak között, amikor megláttam az előttem baktató kisfiút. Első pillantásra hagyományosnak tűnő nadrág volt rajta, csak akkor tűnt fel, hogy valójában kaidangkut visel, amikor anyja kezét rángatni kezdte, és minden áron le akart guggolni a macskaköves utca közepén. A fiatal nő szemrebbenés nélkül a füves területre húzta a gyermeket, és anélkül, hogy letolta volna a fiú nadrágját, hagyta hogy szükségét végezze. Majd pont úgy, mint az európaiak nagy része a kutyasétáltatás során, elővett egy zacskót, és felszedte vele a fűben virító piszkot.
Mielőtt Kínába jöttem, rengeteg ellentmondó véleményt olvastam a nyitott ülepű gyermekpantallóról, aminek célja az, hogy kis gazdája pelenka híján minden nehézség nélkül végezhesse házon kívül is a dolgát, így nem lepődtem meg, hogy Dél-Kínában naponta látom viselni ezeket a nadrágokat. Akár tetszik, akár nem, a furcsa szokás ugyanúgy hozzátartozik a kínai mindennapokhoz, mint a köpőtálak.
De vajon honnan ered ez a szokatlan varrással tervezett ruhadarab? Hogy használatuk pontosan mikor is alakult ki, senki nem tudja, az viszont biztos, hogy az 1959-61 közötti nagy éhínség idején a szülőknek kisebb dolga is nagyobb volt annál, minthogy azon aggódjanak, vajon honnan szereznek váltóruhát vagy szappant a gyermek mosdatásához, így a kivágott ülepű nadrágok megjelenése feltehetően ekkorra tehető. Használatuk a 21. század folyamán sem szűnt meg, annak ellenére, hogy Kína az élet más területén a teljes modernizáció útjára lépett.
Itt, az európai szokással ellentétben a gyermekek vécére szoktatása nagyon hamar megkezdődik, néha akár a születés pillanatától, de legkésőbb 1 hónapos korban. Mivel a generációk, főleg faluhelyen még mindig együtt laknak, nincs hiány abban, hogy ki figyelje a csecsemő mozdulatait, így hamar megtanulja mindenki, mikor kell a babát a bili fölé tartani. Hogy a kicsit megnyugtassák, a felnőttek a vízesés hangját utánozzák, így ösztönözve a csecsemőt dolga elvégzésére.
Kaidangkut akkor kezd el viselni a gyermek, legtöbb esetben a fiú, amikor először lép ki a házból. Ma ezt a módszert gyakran már csak az ország vidéki kövületének tekintik, hisz a városi anyák az erőteljes nyugati reklámkampányok hatására az 1990-es évek végétől kezdve a pelenkát részesítik előnyben.
A vita ez utóbbi szükségességéről, higiéniai dilemmáiról, az egyszer használatos pelenkákkal járó környezetszennyezésről mai napig tart, ennek hatására nem egy európai szülő döntött úgy, hogy vállalva a kaidangku hordásával járó olyan egészségügyi kockázatokat, mint a felfázás, a pelenkák helyett inkább a nyitott ülepű nadrágokat adja a gyermekére.
2025-re óriásrezervátum a pandák védelmére
Beléptem a Bifengxia Panda Bázis kapuján, és elindultam a nedves kövesúton a fiatal medvék területe felé. Sűrű köd szállt le az éjjel, ami még csak akkor szakadozott, így közel kellett lépnem a jelzőtáblához, hogy elolvassam, ami rajta állt: Kölyökpanda birodalom.
Megálltam a fakorlátoknál, és arra vártam, hogy egy fekete-fehér bunda felbukkanjon az erdőben. Éppen hogy csak letettem a hátizsákomat a földre, amikor a velem szemközti fű mozogni kezdett, egy fekete mancs jelent meg a fatörzs alján, majd a pápaszemes fej is láthatóvá vált. A fiatal, 1-2 év körüli kölyök észrevett, egy darabig tétovázott, hogy merre tovább, végül az előttem lévő fát nézte ki magának, amire gömbölyű formáit meghazudtoló gyorsasággal mászott fel. Egy darabig fészkelődött a két ág között, ide-oda hajlongott, a hátát vakargatta, majd mikor kényelembe helyezte magát, újra engem meg a kamerámat tanulmányozta.
Kína négy évvel ezelőtt forradalmi ötlettel állt elő. 2025-re ugyanis egy olyan óriásrezervátum létrehozását tervezi, amely az amerikai Yellowstone Nemzeti Park háromszorosa, és amelyben az óriáspandák kedvükre szaporodhatnak. Ma körülbelül 1864 egyed él a vadonban, kipusztulásuk fő oka élőhelyük elvesztése, ám a rezervátum kialakításával nemcsak megvédeni lehetne területeiket, de a kínaiak szerint egy kis segítséggel a populáció száma 2025-re akár kétezer fölé is emelkedhetne.
A terv szerint a három tartományt (Kanszu, Szecsuan, Senszi) magába olvasztó természeti terület összekapcsolná a hat elszigetelt hegyvonulaton élő 67 pandacsaládot, amelyeknek tagjai az egyesítés következményeként szabadon vándorolhatnának, keveredhetnének, így frissítve fel az óriáspandák génállományát. Arról nem is beszélve, hogy a Sárga- és a Jangce folyó vizei mentén található földek és veszélyeztetett fajok is ökológiai védelem alá kerülnének.
Mindez nagyon biztatóan hangzik, ám arról már kevesen beszélnek, hogy mi lesz azzal a 170 000 emberrel, akiket ki kell majd költöztetni a területről, hogy ebből a nagy volumenű álomból valóság legyen. Az itt élő családok generációk óta birtokolják a területet, ám a bambuszok egyre szélesebb körű irtásával, és a rohamosan növekvő állattenyésztéssel sajnos valóban a pandák természetes élőhelyét fenyegetik.
A kényszerkilakoltatás érzékeny téma Kínában, ahol az évtizedes gyors urbanizáció több millió embert erőltetett a vidéki területekről a városba, hogy utakat, gyárakat és sokemeletes lakótelepeket építsenek az így felszabadult földekre. Csak a 2008-as pekingi olimpia megrendezése előtt 2 millió embert kényszerítettek arra, hogy elköltözzön, és adja át birtokait az infrastruktúra kiépítésre, így az, hogy az óriásrezervátum milyen áldozatok árán valósul majd meg, egyelőre megjósolhatatlan.
Fuli, a kézzel festett legyezők mekkája
A Li folyó felé indultam el, hogy megnézzem a halászok reggeli készülődését a kavicsos parton, amikor az egyik árnyékos kapualjban egy fiatal férfit vettem észre. A nyitott ajtó mögött ült színes festékesdobozokkal körbevéve, és egy vastag, félkörív alakú papír fölé hajolva gyors, határozott mozdulatokkal valamit rajzolt. Bekopogtam és beléptem a homályos szobába. A falon már ott függött a kész legyezők egy része, míg a többi az ablak mögötti kertben száradt a napon.
A Li folyó partján, Kuanghszi-Csuang Autonóm tartományban fekvő, hegyekkel és pagodákkal körbevett ősi város, Fuli lakói évszázadok óta festik kézzel a legyezőket, a hagyomány apáról fiúra száll.
Kínában 3000 éve ismerik és használják a kezdetben merev majd később összehajtogatható technikával készült legyezőket, melyek nemcsak a hőség elviselésére és az arc elrejtésére szolgáltak, de fontos ünnepi és társadalmi jelentőségük is van. A Dél-Szecsuanból származó leletek tanúsága szerint a legkorábbi darabok tollból álltak, amire Zhong-Liquan, a háború istenének arcképe került.
Az évszázadok során a legyező a kínai élet elválaszthatatlan része lett, ami rendkívül fontos szerepet játszott a hétköznapokban. Férfiak és nők egyaránt maguknál tartották, a különböző eseményekre pedig más és más forma, szín, mintázat dukált. Mivel oly sok társadalmi szokás kapcsolódott a legyezőkhöz, a leleményes mesterek különös figyelmet fordítottak azok elkészítésére, szinte mindenből képesek voltak kreálni egy-egy darabot. Alapként leggyakrabban szalmát, selymet, bambuszt és fát választottak, dekorációként pedig természeti képeket, istenségeket, különlegesen megformált írásjeleket festettek, de nem egyszer titkos üzeneteket is ezen kézbesítettek egymásnak a szerelmesek vagy a barátnők.
A papírból készült, összecsukható változat viszonylag későn, az 1300-as években, a Ming-dinasztia hatalomra kerülésével terjedt el, ekkor érkeztek meg ugyanis a kereskedelmi hajók Japán és Korea felől a különös szerkezettel. Pillanatok alatt vette át ez a könnyebben használható, tárolható és díszíthető típus a merev változatok helyét, így kis túlzással élve, egyik napról a másikra egy teljesen új művészeti ág született: a papírlegyező-festés.
.png)
Kommentáld!