A Teremtő Isten az Édenkertben boldog, szeretet viszonyban társalgott minden nap az emberrel, akit örök életre, örök boldogságra teremtett. 

Nagy szeretete akkor sem fogyatkozott el az ember iránt, amikor az engedetlenné vált teremtőjével szemben, a Sátán cselszövésének áldozatává vált. Amikor az ember tudatára ébredt tettének súlyos voltára, megrettenve elbujt, elmenekült Istene elől.

Nincs új a nap alatt. Az ember jelleme ma is ott tart, ahol a kezdeti bűnbeesés állapotában volt. Napjaink erkölcsi válságának jeleit látjuk világszerte. Fokozottabban jelentkezik ott, ahol a morális válságot a gazdasági bajok felerősítik. Teljes az elbizonytalanodás, mert a személyiség összetevői esnek szét. Azok az alapértékek szorulnak háttérbe, amelyek feladata, hogy egyensúlyban tartsák életünket, és egy biztos, magasztos cél fele irányítsák, amely nem más, mint az üdvösség, az örök élet. 

A létbizonytalanságban élő ember könnyen ad hitelt szélsőséges emberek ostoba, megtévesztő ígéreteinek: mindegy, hogy mit mondanak, csak történjem már valami elmozdulás a nehéz helyzetünkben. Ilyen módon nem látják a veszélyt, védtelenné válnak, mert kikerülnek Jézus szellemi erőteréből. A fiatalok jelentős része sodródik a „valósítsd meg önmagadat” irányzat áradatában, folytonosan élmény alapú döntéseket hoznak, pörgő, lüktető életükből ki van zárva az isteni alapértékekhez való higgadt alkalmazkodás.

Drága nemzettársaim, alapvető fontosságú tudomásul venni, hogy a születéssel a halál is együtt jár. Át kell lépnünk egy másik dimenzióba. Mielőtt ez megtörténne, létfontosságú eseményeknek kell életünkben megtörténniük. Az emberrel ellentétben, Isten nem rejtőzik előlünk. A megdönthetetlen életszabályokat Ő alkotta meg. Aki tudomásul veszi ezt, elnyerheti az örök életet, aki elutasítja, visszafordíthatatlan helyzetbe sodorja önmagát. A megmenekülés egyetlen útját úgy hívják, hogy Jézus Krisztus. Isten belekiáltotta a világba emberi fülek által is jól hallhatóan: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Máté 17, 5)

Isten akarata tehát, hogy minden ember megismerje Jézust, mint üdvözítő Megváltót. Jézus viszont azt akarja, hogy mielőtt a mennybe vinne bennünket, lehozza a mennyet szívünkbe. Ezért szól a hívás szakadatlanul több mint 2000 éve. De nem a végtelenségig. Ma is vár Isten türelemmel, mint Nóé napjaiban. Amikor eljön az ideje viszont, bezárul a kegyelem bárkájának ajtaja. Akik nem látják az idők jeleinek sürgető voltát, lelkük helyzetére, jövőjére nem gondolva robognak az élet vonatán a végállomás fele. Időnkét Isten, – megmentés céljával – keményen beleszól életünkbe.

Olykor egy-egy betegséggel két vállra fektet, hogy legyen időnk felfelé is nézni, megállni az élet forgatagában. Mert többnyire, csak akkor gondol az ember esendő, múlandó voltára, amikor bajok veszik körül. Sokszor ezt az eszközt kell Istennek alkalmaznia, hogy levegyük tekintetünket e világ hamis csillogásáról, és megnyíljon szemünk az örök valóság fele. Jézus nem az erőseket, a magabiztosakat, az öntelteket hívja. Velük nincs mit kezdjen. Az Ő hívása úgy hangzik: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok…” Nos, ameddig nem látjuk, hogy anyagi állapotunk, a társadalmi érvényesülés területén elfoglalt helyzetünk olykor megbecsült volta nem egyenlő az üdvösséggel, addig számunkra hasztalanul hangzik Jézus Krisztus hívása. Az ember, aki tele van önmaga sikereivel, visszautasítja a hívó szót! 

Ennek viszont szükségszerű következménye, hogy előbb-utóbb érzéketlenné válik Isten iránt és az már egyenlő számára a kegyelmi idő lejártával. Visszafordíthatatlan helyzetbe juthat! A történelem számos elrettentő példával szolgál ezen a területen:

Voltaire – író, filozófus (1694–1778): A nagy csúfolódó-gúnyolódó, röviddel halála előtt 1778-ban kijelentette: A Bibliát rövid idő múlva már senki nem olvassa. A történelem iróniája, hogy az első francia nyelvű Bibliát az ő egykori nyomdájában nyomtatták ki.

Voltaire szörnyű véget ért. Ápolónője a következőt mondta: A világ minden kincséért sem szeretném többé egy hitetlen haldoklását látni! Egész éjszakán át bocsánatért kiabált.

J. V. Stalin – orosz kommunista államférfi (1878–1953): A lánya, Swetlana Allilujewa volt a diktátor mellett annak haldoklásakor. A következőket mondta az apja haldoklásáról: Apám szörnyű kinlódás közepette halt meg. Isten az igazaknak könnyű halált ad.

Drága magyar testvéreim, nem kell feltétlenül Isten tagadónak lenni, hogy ítélet alatt álljunk. Elég hozzá egy üres, névleges vallásosság. Hogy milyen állapotban van életünk? Isten örök ígéjének mérlege mutatja meg. Az ige valóságot bemutató tükrébe viszont nem szívesen tekintünk bele, mert ha vádol, inkább eltaszítjuk magunktól, minthogy készek legyünk elfogadni reánk nézve igaz, de bíráló voltát. Az Ige világosan cseng: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket." (Zsid 3, 7 ) Még nem késő, még tart a kegyelem ideje. Jézus Krisztus által Isten csodálatos jövőt készít a mi népünk számára is, ezért mondja Jézus: „Aki hozzám fordul, ki nem vetem”. Csak legyen fülünk, szívünk meghallani a nekünk szóló hívást!

Bátkai Sándor

nyugatijhelen.com