Szinte lehetetlen előre jelezni, hogy pontosan
mikor kezdődik a tiszavirágzás, miképpen azt sem lehet tudni, hogy éppen
ebben az esztendőben milyen erős lesz a rajzás. Arra is volt már példa,
hogy elmaradt, ám az sem rendkívüli jelenség, hogy csak „második
nekifutásra” veszi kezdetét úgy istenigazából.
Az idén is pontosan ez
történt: június második hetében, egy meleg nyári estén megjelentek a
Tiszán a kérészek, ám csak amúgy ímmel-ámmal, épp hogy csak röpülgettek.
Másnapra, amikor hűvösebbre, viharosabbra fordult az idő, abba is
maradt az egész. Aztán most, 2012. június 16-án Szegednél a maga
teljességében „borult virágba” a szőke folyó, s aznap este Szegednél
jószerint a túlpartot sem lehetett látni a rengeteg rovartól. Igaz, az
idén az ilyenkor szokásosnál magasabb volt a vízállás, ám – talán a nagy
meleg miatt – pazar volt a rajzás.
Mindezt Radisics Milántól, a National Geographic díjnyertes
fotográfusától tudjuk, aki sok éven át egyszer sem hagyta ki a
tiszavirágzást, amely még az ő számára is évről évre újabb és újabb
élményeket produkál.
„Nincs két egyforma tiszavirágzás, de valójában két
egyforma pillanat sincs” – mondja Milán, akinek e természeti csodáról
nagy terjedelmű cikke jelent meg a National Geographic szerb nemzeti
kiadásában, 2009-ben pedig a Wild Wonders of Europe megbízásából fotózta
a jelenséget. A természetfotós mindig ugyanarra a „titkos helyre”
telepíti kihelyezett, szabadtéri „fotós műtermét”, hogy a javarészt
saját maga által kikísérletezett módszerekkel készítse el különleges
fotóit.
A tiszavirág (Palingenia longicauda) a világ legnagyobb
termetű kérészei közé tartozik, szárnyfesztávolsága eléri a 6–7
centimétert, hossza pedig akár 12 centi is lehet. Egykor egész Európában
elterjedt volt, de a 20. században minden nagy folyóból kipusztult –
utoljára a Dunából, 1974-ben –, így mára kizárólag a Tiszában és
vízrendszerében él. Lárvái három évig fejlődnek a folyó medrében,
illetve agyagos, víz alatti partfalaiban. A kutatók nem tudnak
megegyezni abban, hogy pontosan mi indítja be a kifejlett állatok
rajzását, talán a légnyomás, esetleg a hőmérséklet, vagy mindkettő
együtt. A lényeg, hogy a lárvaéletüket befejező kérészek egy helyütt
egyazon estén, egyszerre a vízfelszínre emelkednek. Ekkor a hímek
rosszul repülő átmeneti alakká, szubimágóvá vedlenek, amelyek kirepülnek
a partra, és egy fűszálon, bokorlevélen vagy épp’ a fotós nadrágján
újra vedlenek, hogy immár imágóként kezdjék meg násztáncukat. A
nőstények ezt a „kört” kihagyják, azok még a víz felszínén lárvából
rögtön imágóvá vedlenek.
A kifejlett tiszavirágok innentől csak a szexnek élnek. Nem isznak,
nem táplálkoznak – a kifejlett állatoknak szájszerveik sincsenek –,
semmi más nem érdekli őket, csak a párosodás. Minden nőstényt hímek
tucatjai veszik körül, s miután a szerencsés átadja génállományát a
kiválasztottnak, elpusztul. A kevésbé szerencsések is ugyanerre a sorsra
jutnak, miként nem sokkal később a nőstények is. Utóbbiak azonban előbb
még fölrepülnek a folyón néhány kilométert, hogy lerakják a petéiket a
fodrozódó vízre – ezek a folyóban lassan lesüllyedve éppen ott érnek a
fenékre, ahol eleik is élték a lárvaéletüket három hosszú éven át.
Írta: Horváth Árpád Fotó: Radisics Milán
Kommentáld!