"A nagyság átka."

Hogy mi minden megeshetik egy nagy férfiun, pusztán a nagysága iránt nyilvánuló tisztelet révén, tapasztalhatjuk a következő adomából, mely a milyen épületes, ép olyan hiteles is.

1867-ben, midőn a Deák-kultusz körülbelől tetőpontját érte el, majdnem naponkint igen számos és válogatott társaság szokott az "Angol királynőhez" czimzett szállodában Deák szerény lakásán összejönni. Kül- és belföldi diplomaták, politikusok, követek, müvészek és irók, tudorok és országnagyok mintegy vetekedtek egymással Deák iránti határtalan tiszteletük tolmácsolásában.

Egy mélabus őszi délután esti óráiban különösen diszes társaság találkozott Deáknál; midőn minden teketoria nélkül egyszerre csak benyit hozzá egy különben derék varga-mester-ember valahonnan a vidékről.

Köztudomásu dolog ugyanis, hogy Deáknál nem szokás bejelenteni senkit sem. Ajtaja nyitva. Inas nem kotnyeleskedik előtte. Deák klassikus egyszerüsége nem türi meg az efféle czifraságokat.

A varga tehát minden nehézség nélkül bejöhetett hozzá, ki vásottá kefélt fekete magyar ruhájában szörnyen alázatos képet vágva állott elibe; s ujjai közt labdává gyürvén rücskös kalapját, ekképen kezdé mondókáját:

"A tekintetes ur-e Deák Ferencz nagy hazánkfia?"

- Igen, engem Deák Ferencznek hivnak. Mivel lehetek szolgalatjára?

"Ugyan kérem - mondá a becsületes varga akadozva - én és a feleségem, hála istennek, szerencsés életet élünk. Csak egy hiányzik boldogságunkból, hogy teljes legyen, ha t. i. a tekintetes ur megengedné, hogy iránta való tiszteletünket és elragadtatásunkat illő módon kifejezhessük."

- Köszönöm, köszönöm! - viszonzá Deák szokott nyájasságával.

A varga a sikertől vérszemre kapott s leirhatlan alázatossággal folytatá:

"Kinn áll a feleségem; messze utról jött ide, hogy tisztelete jeléül a tekintetes ur arczát megcsókolhassa. Ez az ő vágyainak legmagasbika. Ez az ő legfőbb boldogsága. Engedje meg neki; kérem szeretettel."

Deák Ferencz helyeslőleg intett fejével.

Beállit egy hosszu, vézna, sárga, fogatlan asszonyság, ránczos arczczal, redős homlokkal; és egy végetlenül epedő pillantást vetve Deákra, tárt karokkal siet feléje.

A nagy Deák oda tartá egyik orczáját a rút sibilla elé s megengedé, hogy megcsókolja.

Később a varga még három szurtos, kóczos, vaczkor-arczu gyermekét is beczipelte, hogy a nagy hazafi kezeit megcsókolják.

És mindezt Deák nagysága iránti tiszteletének jeléül.

Hiába! a nagyságnak is megvannak a maga terhei, sőt tréfás mozzanatai is.

Lamartine is, kit 1848-ban egész boszorkány-csapat rút, vén és piszkos nőszemély jött mint az uj köztársasági elnököt üdvözölni, majdnem hasonló dicsőitésnek volt áldozata; de midőn a csókolódásra került volna a sor, a furfangos költő-diplomata egy ügyes frázissal vágta ki magát a veszélyből, mondván: "Francziaország valamennyi hölgyei csókolni való teremtések; de boldog Isten! honnan vegyek időt mindnyájokat megcsókolni, mikor oly sok sürgős teendőim vannak." S ezzel meghajtva magát nyájasan, termeibe vonult vissza. E rútnál is rútabb fehérszemélyeknek mód nélkül tetszett Lamartine hizelgő bókja, s mindenikök magára értvén az udvarias czélzást, lelkesülten és örömittasan távoztak a köztársasági elnök irodájából.