Mindenkivel, és szinte minden nap megtörténik legalább az egyik az alábbi kínos helyzetek közül, de akkor vajon miért érezzük mégis olyan rosszul magunkat tőlük? Hát azért, mert egy pillanatra megszűnik a sebezhetetlen imidzsünk, vagy mert olyan társadalmi szituációba kerülünk, aminek a kezelésére nincsenek megtanult szabályaink.

Szerencsére az ilyesmi nem teszi tönkre sem a magánéletünket, sem a karrierünket, legfeljebb csak rávilágít arra, hogy a szociológia normák nélkül mennyire esendőek vagyunk – a legjobb, amit tehetünk, ha ilyenkor mi is csak nevetünk saját esendőségünkön.

Amikor olyannak integetsz, akit nem is ismersz

Széles mosoly, magasra emelt kezek, erős gesztikuláció – egy pillanatig mindent megteszel, hogy az ismerősöd észre vegyen, majd egy másodperc múlva bármit megtennél, hogy az idegen, akit az ismerősödnek hittél, ne vegyen észre. Maradj laza, lehet, hogy nem vett észre, vagy azt hitte, a mögötte állónak integetsz. 

Legrosszabb esetben még mindig ráköszönhetsz, majd elsiethetsz, és otthagyhatod gondolkodni azzal a kínos érzéssel, hogy vajon honnan kellene ismernie téged. Így legalább nem csak neked lesz rossz.

Amikor hangosan kezdesz nevetni, de senki nem kapcsolódik be

Ez tényleg csak szerintem volt vicces? Mi van, itt senki nem érti a poént? Antihumor bogyót vettetek be reggelire? Na! Komolyan? Aha, jól van. Végül is lehet, hogy tényleg én vagyok a furcsa.

Te tudjátok mit, nekem legalább jó kedvem volt! Teljes 8 másodpercig. Most csak simán hülyének érzem, de megérte! Minden másodpercért megérte!

Amikor elköszönsz, de ugyanabba az irányba mentek

Most akkor beszélgessünk tovább? Vagy sétáljunk itt csendben egymás mögött fél lépéssel, mintha nem is ismernénk egymást? Tehetünk úgy, mintha az az elköszönés az előbb meg sem történt volna, de akkor meg biztos, hogy ha elkezdek egy újabb beszélgetést, két lépés múlva lefordulsz a sarkon. 

Esetleg feltehetek még 10 darab, egy szavas választ igénylő, udvariassági kérdést, és elköszönhetnék mindegyik után.

Két megállós beszélgetések

Amikor régi ismerőssel találkozol a metrón vagy a buszon, és csak két-három megállót utaztok együtt. 

Ahhoz kevés, hogy elkezdjétek bepótolni az elmúlt évek lemaradásait, ahhoz sok, hogy egy hogy vagy, jól vagyok fordulat után mosolyogva álljatok egymás mellett, egyetlen szó nélkül. Két megállónyi pokol.

Fogak közé ragadt étel

Nem csak az udvarias beszélgetést akadályozza meg, még félszegen sem mosolyoghatsz. Maga a horror, amikor azon imádkozol, hogy nehogy hozzád szóljon valaki, mert legfeljebb hümmögéssel tudsz válaszolni.

Vajon más is észrevetted, hogy a zárt állkapcsok között a nyelved már a komplett Diótörőt eltáncolta a fogaid között vadászva? Ilyenkor a fél fizetésedet odaadnád egy fogpiszkálóért, egy zsebtükörért, és 3 perc magányért.

Amikor az előtted álló helyett akarsz fizetni a boltban

Fejben már otthon vagy és habfürdőzöl, de a valóságban még a pénztárnál állsz, szemben a pénztárossal, a szalagra pakolt áruk melletted, a pénztáros pedig az előtted vásárlónak mondja be a végösszeget, mire te készséggel odanyújtod az előre kezedbe készített bankkártyádat. 

Pavlovi reflex. Nem hiszem el, hogy csak velem szokott megtörténni.

Elcsúszás/elesés/lépcsőn lezakózás

Kell még ragozni? Ebben talán az a legrosszabb, hogy nem csak maga az elesés/elcsúszás/lépcsőn lezakózás keseríti meg az életünket, hanem a helyzet elképzelt lehetősége is. 

Ki ne dolgozott volna már ki egy fontos beszéd megtartása előtt legalább 14 féle forgatókönyvet arra, hogyan esik el a színpadra menet? Némi szerencsével útközben bemutatunk egy tizenötödiket…

http://www.bien.hu/