Halász Levente

Az Aral a 20. század közepéig Földünk negyedik legnagyobb tavának számított a maga 68 000 km2-es területével. Neve „szigettengert” jelent, ugyanis fénykorában, vagyis nagyvízi időszakaiban több ezer szárazulat tarkította víztükrét. Kazahsztán és Üzbegisztán osztozik a tavon, amelynek neve egybeforrt az ökológiai katasztrófa kifejezéssel.

Bár „tradicionális” értelemben az Aral elvesztette turisztikai jelentőségét, mégis az idegenforgalmi ipar egyik igen gyorsan fejlődő típusa, az ún. doom tourism (halálra ítélt helyek turizmusa, Utolsó Esély Turizmus) fontos célterületévé kezd válni. Évről évre növekvő számban keresik fel az utazók, hogy a még meglévő tómaradványokat, valamint a meggondolatlan beavatkozások visszafordíthatatlan következményeit lássák.

Északi medencéjét a Szir-Darja, míg déli, kiszélesedő részét az Amu-Darja táplálja/táplálta. A lefolyástalan mélyedésben fekvő, ma 9 – 14 m mély tó azonban korántsem stabil víztömegű. A szélsőségesen változó vízutánpótlás, a párolgás és a csapadékmennyiség erős ingásai csak az elmúlt 2000 évben is számos nagy vízszintcsökkenéshez vezettek. A tó zsugorodása ilyenkor – több tíz méteres apadással – akár évszázadokig is tarthatott (de a rövidebb periódusú kilengések is gyakran előfordultak), jelentősen átalakítva életközösségeit, élőhelyeit és közvetlen környezetét. A napjainkra kialakult „összement Aral” akár ebbe a szakaszos, vízvesztett sorozatba is illeszkedhetne, ám ezúttal – a zsugorodástörténetben először – az ember áll a háttérben. És az Aral így, innen nézve vált Földünk egyik legsúlyosabb természeti katasztrófájának helyszínévé, az ökológiai katasztrófa szimbólumává...

Bár a 19. század közepén is sokat apadt a tó vízszintje, és az akkoriban véget ért kisjégkorszakot követő felmelegedés is növelte a vízvesztést, az Aral sorsának 20. századi megpecsételődése a közép-ázsiai térség Szovjetunióhoz csatolásával kezdődött. Hatalmas és átgondolatlan beruházások indultak, amelyek főként az 1940-es évek végi nagy természetátalakító sztálini tervekhez és a Hruscsov nevével fémjelzett szűzföldfeltöréshez kapcsolódtak az 50-es évek második felében. A sivatagi, félsivatagi térség mezőgazdasági termelésbe vonása, a hatalmas gabona- és gyapotültetvények kialakítása nem ismert akadályt. Néhány évtized alatt 36 000 km hosszúságú csatornarendszert ástak, 45 gátat építettek, és 80 víztározót hoztak létre, ezeken keresztül a két folyam vizét Közép-Ázsia szomjazó, száraz területei felé vezették.

A tavat halálra ítélték, sok döntéshozó pedig a századelő híres orosz klimatológusa, Alexandr Voejkov kijelentésével vigasztalta magát és a közvéleményt: az Aral nem más, mint „haszontalan párologtató”, a „természet hibája”. Sőt, az akkori szovjet vélekedés szerint „a gabona fontosabb a halnál”, így a természet legyőzése jegyében teljes erővel zajlottak az építkezések.  A megálmodott rendszer egészen az 1960-as évekig fenntarthatóan működött: mármint lényeges vízszintcsökkenés nélkül. A termésátlagok növelése érdekében, a tervek túlteljesítését hajszolva azonban továbbra is gyors ütemben bővítették az öntözőrendszert – miközben a vizet a főfolyókból elvezető csatornák vízvesztesége 25–75% közötti volt. 1987-re oly mértékben lecsökkent a tó vízszintje, hogy először két (egy északi és egy déli) különálló tómedence keletkezett, majd a déli medence 2002-re ismét két, egymástól elvált, keleti és nyugati medencévé zsugorodott.

A hozzáfolyás hosszú hiánya miatt a tó haláltusája még inkább felgyorsult, így 2009-ben a Déli-Aral keleti medencéje teljes mértékben kiszáradt. Bár a csapadékosabb években, valamint az Amu-Darján levonuló árvizek alkalmával a mélyedés időszakosan sekély, sós tóvá alakul, azonban e vízborítás tiszavirág-életű. Mára az Aral 20. század eleji felületének csupán tizede maradt meg, ezzel párhuzamosan az immáron kiszáradt, egykori tómederben létrejött Közép-Ázsia új sivatagja, a 45 000 km²-es Aralkum.

A tó kiszáradását erősíti a térségi klíma egyértelmű változása és vice versa! Az egykori Aral hatalmas vízmennyisége Közép-Ázsia éghajlatát enyhítette, ám a víz eltűnésével a mérséklő hatás megszűnt, az időjárási extremitások száma növekedett. Az üzbég, kazah és türkmén területek nyarai érzékelhetően melegebbek lettek, nem ritka az 50 °C közeli kánikula, míg a telek hossza nőtt, sőt, a térség észak felőli nyitottsága miatt a Szibéria irányából akadálytalanul beáramló fagyok akár májusban, június elején is lesújthatnak. Az Aral táplálóvizeinek forrásvidékein elterülő magashegységi gleccserek zsugorodása pedig kifejezetten felgyorsult, s ez az Aralkum felől érkező sós homokviharok, porfelhők számlájára is írható!

Az Aral térségének évről évre jelentősebb kiszáradása egy ördögi kör eredménye. A melegedés fokozza a sivatagosodást, erősíti a párolgást, így a mezőgazdaság vízigénye növekszik, a folyók torkolati vízhozama még jelentéktelenebb lesz, a vegetáló tó vízmennyisége pedig csökken.

Eközben pedig – a II. világháború óta – a közép-ázsiai posztszovjet államok népessége megnégyszereződött (az 1950-ben 17 milliós lakosú térség 67 millióssá duzzadt, és a növekedés az Aral nagyobb hányadát birtokló Üzbegisztánban volt a legszembetűnőbb: itt a lakosságszám pl. 1990 óta 12 millió fővel gyarapodott). A gyapot mellett egyre nagyobb arányban – a még vízigényesebb – rizs termesztésébe kezdtek, és az öntözött területek nagyságát megduplázták.

A tó környéki lakosság élete a két generáción keresztül lezajlott összeomlás során alapjaiban változott meg. Az elvándorolt vagy más munkába kezdő halászok bárkáinak, hajóinak egy részét a Kaszpi- és Balti-tengerhez szállították, azonban az egykori Aral-partvonal mai félsivatagában is számos sorsára hagyott, rozsdaette hajóroncs várja az enyészetet. Az egyik legbizarrabb élmény a tó hajdani legnagyobb forgalmú kikötővárosa, az üzbég Mujnak északi határában húzódó hajótemető. A „kikötő” közelében, a tómederben kísértetiesen sorjáznak a pusztuló bárkák.

A város napjainkra 250 km-re(!) került az aktuális vízparttól, így a korábban halászatból és halfeldolgozásból élő, csaknem 30 000 ember jobb híján tevetenyésztésbe fogott, vagy – többségében – a vidék elhagyására kényszerült. A virágzó, százezer fős tóparti településből jelentéktelen, 15 ezres, elszegényedett szellemtelepülés lett.

A teljes cikket A Földgömb 2016. decemberi lapszámában olvashatja! 
Szöveg és kép: Halász Levente 

A NASA műholdas felvételeinek segítségével a Földet borító vízfelület változását vizsgálta meg egy holland kutatócsoport az elmúlt 30 év távlatában. A három évtized alatt 115 ezer négyzetkilométernyi területen váltotta fel a szárazföldetvízfelület, míg 173 ezer négyzetkilométeren az egykori vízfelület helyén szárazföld alakult ki.