Ezer év után még nem írtak nyolcszázat, 

 

Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, 

Mikor László király, magyarok királya, 

Pogány kun hadakkal háborúba szála. 

 

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, 

Tőle a vizek is mind megáradtanak, 

A mező síkvér lett, mint valamely tenger, 

Sziget benne a sok halomra ölt ember. 

 

Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott, 

A félig elevent megfojtá a halott. 

Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba, 

Egy maradt hírvinni messze Kunországba. 

 

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag, 

A magyar vitézek ezeken osztoztak, 

Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának, 

Itták áldomását a nehéz csatának. 

 

A király ellenben csöndes sátorában 

Buzgón imádkozva térdepelt magában, 

Fényes győzedelmét nem tartá övének, 

Hálát adva érte Ura Istenének. 

 

De nem hallgatá meg a felséges Isten, 

Véres háborúkban mivel kedve nincsen, 

Véres háborúkban, emberáldozatban 

Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban? 

 

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza, 

Bosszúért kiált az az egekre vissza, 

S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat, 

Kit a bosszúálló Isten meglátogat! 

 

Akkor is elküldte öldöklő angyalát, 

Széles e hazában támaszta döghalált, 

Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak, 

Hull a fű előtte az éles kaszának. 

 

A vérnek mezején bűzödöző testek 

Fojtó páráikkal lettek a győztesek, 

A magyarok pedig omlottak szüntelen, 

Keserű lett nékik a szép győzedelem. 

 

Minden utca és ház telve döghalottal, 

De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, 

Másszor a holt-testet hordták a mezőre, 

Most az élő ember futott oda tőle. 

 

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, 

Hamvából kialudt a barátság tüze, 

Megszűnt a rokonság, nincs testvér, atyafi, 

Elhagyták az apát fölnevelt magzati. 

 

Édes anya, látván hogy ajaka kékül, 

Sikoltva szaladt el beteg gyermekétől, 

De futósabb lőn a halál sárga lába, 

Elfogá s leverte az anyát futtába. 

 

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, 

Rövidebbre fogta most a kantárszárat, 

Másszor az esztendőt hatvanával mérte, 

Most, ha volt egy napja, azzal is beérte. 

 

Ki-ki mit gyakorlott, arra ment a szája, 

Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, 

Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb, 

Mi öröme annak, aki élve marad?

 

II.

 

 

Szent László füve II. Arany János

A király pedig ült a földnek porában, 

Bűnbánatot tartván néma sátorában, 

Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének, 

Koronája helyét hamuval hinté meg. 

 

Fennszóval könyörge, .Én uram Istenem! 

Könyörülj, könyörülj veszendő népemen, 

Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat, 

Csak népemről vedd le súlytoló karodat. 

 

Így könyörge László, magyarok királya, 

Hát íme! tömérdek nép tolong hozzája, 

Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek, 

Mint sírból kijáró halvány kísértetek. 

 

Zúgó mormolásuk hallik már előre, 

Mintha messzi földről sáskafelleg jőne, 

Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani, 

S mond a pásztor, no lesz az éjjel valami! 

 

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma, 

A király felállott, a népet bevárva, 

Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni, 

De mégsem tudá a dolgot mire vélni. 

 

Hiába tolultak a király elébe, 

Hiába volt mindnek hangos a beszéde, 

És hiába hallott a király oly sokat, 

Egy csöppet sem érti zajos panaszukat. 

 

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla, 

Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra, 

Ne beszéljünk ezren, úgy sosem lesz vége, 

Nem figyelhet mindre király ő felsége. 

 

Egy a kívánságunk, egy az akaratunk, 

Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, 

Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, 

Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom. 

 

Helybe hagyta a nép és elcsöndesedett, 

Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett, 

Uram király, László, azt kérdem, tudod-e, 

Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide? 

 

Oh jaj! tekints végig széles országodban, 

Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van, 

Ide s tova elhull néped egész nyája 

És vadállatoknak lészesz a királya. 

 

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot, 

Azzal meg nem óvod haldokló országod, 

Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség 

Csak öregbité a pestis dühöngését. 

 

Mi az oka ennek? ismerjük el végre, 

A mi bolondságunk és apáink vétke, 

Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle, 

Ki Szittyaországból kihozott e földre. 

 

Sovány puszták helyett szép országot adott, 

Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot, 

Nagy széles folyókat, halat bennök sokat, 

Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat. 

 

De többet akaránk tudni az őseknél, 

Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél, 

Rátettük kezünket sok áldozó kőre 

S új Istennek raktunk templomot belőle. 

 

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene, 

Nagy haragra gerjedt népének ellene 

És monda, erőmet rajtok megmutatom, 

Elsepervén őket, földjük másnak adom. 

 

Amit elmondott, azt meg is cselekedte, 

A szép kútfejeket mind kiürítette, 

A folyóvizeknek elszelé futását, 

Zöld méreggel vonta be a tavak hátát. 

 

Hiába könyörgünk most az új Istennek, 

Hogy szakassza végét a veszedelemnek 

Erősebb a régi, az ősek Istene, 

Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene. 

 

Azért, uram király, kérjük felségedet, 

Töröld el közülünk az új tiszteletet, 

Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza, 

Áldozzunk a kútnál, hadd legyen az tiszta. 

 

Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni. 

Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni. 

És ez egész néped kívánsága pedig, 

Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik. 

 

Így beszélt az ember, akkor félre álla, 

Nagy kiáltozás lett utolsó szavára, 

Ráhagyá a népség, de a kegyes király 

Felháborodék a pogány beszéd miá. 

 

Összetette kezét, hogy reszketett belé 

És nagy indulattal az égre emelé, 

Maga is felnézett; mindenik láthatta, 

Mert egész fejével őket meghaladta. 

 

És mint szózatot, mely a pusztában kiált, 

Hallák imádkozni a felséges királyt, 

Hatalmas Uristen! seregeknek ura! 

Haragod e népre ne gerjedjen újra. 

 

Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát, 

Inkább orvosold meg elméik vakságát, 

Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak, 

Teremts csodát nekik, hisznek, mikor látnak. 

 

Még soká könyörge, mert mozgott a szája 

Nézvén a magas ég domború boltjára, 

Megnyitá azt Isten és látást mutatott, 

De amit a király csak maga láthatott. 

 

A nép pedig bámul a kegyes királyra, 

Hamutól megőszült fedetlen hajára, 

Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre, 

Hogy világosság száll a király fejére. 

 

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott, 

Egy szilaj hidegség a szívükhöz futott, 

Térdre hulladoztak és úgy könyörgének 

A nagyhitű király erős Istenének.

 

 

III.

 

 

Szent László füve III. Arany János

A király, végezve buzgó könyörgését, 

Vissza sátorába intézte menését, 

Elvonult a sátor benső rejtekébe, 

Künn maradt ellenben térdepelő népe. 

 

Ott letette a gyászt, bíbor köntöst vett fel. 

Szög haját megkente illatos kenettel, 

Arany koronáját a fejére tette, 

Aranyos kéziját balkezébe vette. 

 

És kiment a néphez, és hirdette annak, 

Örvendj, népem, örvendj ! adj hálát Uradnak! 

Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek, 

Mert megadta végét a veszedelemnek. 

 

Gyönge szolgájának mert látást mutatott, 

Népem orvosává engem felavatott, 

Jertek el! lássátok s higgyetek nevében, 

A keresztyén népek igaz Istenében. 

 

Szóla s ment előre, a csoport követte, 

Pázsitos szép helyre a népet vezette, 

Tegzéből nyilat tön a felvont idegre, 

S inte mindnyájoknak, térdepeljenek le. 

 

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem 

Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen, 

Kézivét koronás feje fölé tartá, 

Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá. 

 

A nyíl meg süvöltött a levegő égben, 

Mint egy futó csillag tündökölt reptében, 

Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva, 

Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba. 

 

A király pedig ment fölvenni a nyilat, 

S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt, 

Ismeretes fűnek volt az a levele, 

Melynek a nép száján keresztfű a neve. 

 

S monda László, Íme gazdag kegyelmében 

Füvet adott Isten csodálatos képen, 

Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya 

S megszűn öldökölni a halál angyala. 

 

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, 

Ismeré azt a nép, szedett abból menten, 

Szájról-szájra terjed híre a csodának, 

A sír szélin állók vissza fordulának. 

 

Megszállt a halálnak vészes áradása, 

Régi medre közzé visszatért folyása, 

Házakban az élők folyvást szaporodtak, 

Megsiratva mentek földbe a halottak. 

 

A nép is e dolgot megtartá eszében, 

Hite megerősült igaz istenében, 

Nem sovárga többé pogány áldozatra, 

Lelketlen kövekre, vagy forrás patakra. 

 

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet, 

A keresztfű helyett ada másik nevet, 

Felragadt az új név s a füvet ma is még 

Szent László füvének híja a magyar nép.