Ropog a tűz, messze süt a vidékre,

 

Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

 

   Körülállja egynehány fa,

 

   Tovanyúlik rémes árnya;

 

   S körül űli a tanyáknak

 

   Szép legénye, szép leánya.

 

 

 

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!

 

Nem is illik összebúva susogni.

 

   Ki először piros csőt lel,

 

   Lakodalma lesz az ősszel.

 

   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:

 

   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

 

 

 

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.

 

Fiatal még a mezei munkára;

 

   Sanyarú volt beleszokni:

 

   Napon égni, pirosodni,

 

   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -

 

   Derekának hajladozni.

 

 

 

Deli karcsú derekában a salló,

 

Puha lábán nem teve kárt a talló;

 

   Mint a búza, piros, teljes,

 

   Kerek arca, maga mellyes,

 

   - Teli a hold, most buvik fel -

 

   Az egész lyány ugyan helyes.

 

 

 

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:

 

Juha mételyt legel a rossz lapályon,

 

   Maga oly bús... mi nem éri?

 

   Furulyája mindig sí-ri,

 

   - Aha! rókát hajt a Bodré -

 

   Dalos Esztert úgy kiséri.

 

 

 

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,

 

Aratókkal puha fűvön pihent ő;

 

   De ha álom ért reájok,

 

   Odahagyta kis tanyájok'

 

   - Töri a vadkan az "irtást" -

 

   Ne tegyétek, ti leányok!

 

 

 

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,

 

Tövis, talló piros vérit fakasztja;

 

   Hova jár, mint kósza lélek,

 

   Ha alusznak más cselédek?...

 

   - Soha, mennyi csillag hull ma! -

 

   Ti, leányok, ne tegyétek.

 

 

 

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,

 

Tovahajtott, furulyáját se fútta;

 

   Dalos Eszter nem kiséri,

 

   Maga halvány, dala sí-rí:

 

   - Nagy a harmat, esik egyre -

 

   Csak az isten tudja, mér' rí.

 

 

 

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,

 

Nem is áll jól semmi dolog kezében;

 

   Éje hosszú, napja bágyadt,

 

   Szive sóhajt - csak egy vágyat:

 

   - De suhogjon az a munka! -

 

   Te, halál, vess puha ágyat.

 

 

 

Ködös őszre vált az idő azonban,

 

Törik is már a tengerit Adonyban;

 

   Dalos Eszter csak nem jött ki:

 

   Temetőbe költözött ki;

 

   - Az a Lombár nagy harangja! -

 

   Ne gyalázza érte senki.

 

 

 

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,

 

Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

 

   Ki-kimén a temetőbe

 

   Rossz időbe', jó időbe':

 

   - Kuvikol már, az ebanyja! -

 

   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

 

 

 

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,

 

Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,

 

   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,[*]

 

   Dalos Eszti hangja közte,

 

   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -

 

   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

 

 

 

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,

 

Azután a falu hegyes tornyára;

 

   Kapaszkodnék, de nem éri,

 

   Feje szédűl: mi nem éri?...

 

   - Tizenkettőt ver Adonyban:

 

   Elég is volt ma regélni. -"

 

 

 

Lohad a tűz; a legények subába -

 

Összebúnak a leányok csuhába;

 

   Magasan a levegőben

 

   Repül egy nagy lepedő fenn:

 

   Azon ülve muzsikálnak,

 

   Furulyálnak, eltünőben.

 

 

 

(1877 júl. 15)

 

 

 

[*] Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük

 

áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami

 

nagy, kiterült ponyván repülnek tova. - A. J.