Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy város. Annak a városnak a legvégén volt egy kicsi, elárvult házikó. Szegény ember volt, aki benne lakott, és a szegénysége mellett az a gond is örökké emésztette, hogy ha az Isten már vagyont nem adott, mért nem áldotta meg legalább egy fiúgyermekkel.

Addig-addig kívánta ezt, míg egyszer betelt a kedve. Amikor egyszer az erdőből, a szénégetőből hazakerült, a feleségét egy jóforma fiúgyermekkel találta.

Helyét sem lelte örömében a szegény ember, hogy az Isten betöltötte ezt a kívánságát. Ahogy kiörvendezte magát, mindjárt találgatni kezdték, ki legyen a gyerek keresztapja. Aki egyiknek tetszett, az nem kellett a másiknak, és így semmiképpen sem tudtak megegyezni. A vége az lett, hogy a szegény ember megmérgelődött, s haragjában azt mondta, kimegy az utcára, s akivel legelőbb találkozik, akár emberrel, akár állattal, azt hívja meg keresztapának.

Csakhogy mihelyt az utcára kilépett, mindjárt bánta, hogy olyan meggondolatlanul tette azt a fogadást, mert legelőször egy nagy disznóval találkozott.

„Mindegy – gondolta magában -, ha kimondtam, meg is tartom!" S azzal megszólította a disznót, hogy menjen el neki komának.

- Röf-röf, jó szívvel – felelte a disznó.

Másnap pontosan ott is volt. Ő vitte a hátán a fiút a paphoz, és ő tartotta a keresztvíz alá. Keresztelés után hazavitte, megköszönte a hozzá való bizodalmat, s azzal elment.

Hét esztendeig hírét sem hallotta azután a szegény ember. Aközben a fiú növögetett, s hovatovább mind ügyesebb gyerek lett belőle. Mikor éppen hétesztendős volt, bemegy egyszer valamiféle nagy disznó az udvarukba, s urána három aranyszőrű malac. Ott az orrával jót zördített az ablakon, s beszólt:

- Röf-röf, gyertek ki, koma!

Kimentek. A disznó odaadta az aranyszőrű malacokat keresztapai ajándékul, azzal hozzádörgölőzött a keresztfiához, és továbbment.

A fiúnak erősen tetszett az ajándék. Még éjjelre sem tudott megválni az ő szép malacaitól. Odakészített nekik fekvőhelyet a maga ágya alá. Nappal pedig kiment velük a mezőre, s ott az árokparton etetgette őket a jó fűben.

Egy alkalommal éppen arra talált sétálgatni a királykisasszonyka, ahol ő a malackáit legeltette. No, annak sem kellett egyéb csak hogy ezeket az aranyos kicsi teremtéseket meglássa! Megszerette őket úgy, hogy kész lett volna akármire, csak legalább egyet szerezhessen belőlük. 

Odament a fiúhoz, és elkezdett kunyerálni:

- Édes jó fiúcska, add nekem az egyik malackádat, mert akármit kívánsz mindent megadok érte.

- Nem lehet, ha az egész várost nekem adja is, mert a keresztapám hozta ajándékba.

A királykisasszonyka olyan szép volt, hogy azt még elgondolni sem könnyű. De beszélni is szépen tudott, oyan volt a szava, mint a csepegtetett színméz. És ezzel a mézes beszéddel addig istenkedett, kért, míg a fiú neki ígért egy malacot, ha engedi, hogy megcsókolja homlokát.

A királykisasszony akármit jobb szívvel adott volna, mint hogy ezt megengedje, de a fiúnak nem kellett egyéb. Odatartotta hát a homlokát a fiú elé, az félrehajtota róla a szép, puha, aranyszínű haját, s hát látja, hogy a haj alatt ott van a tündöklő nap képe. Éppen e mellett csókolta meg, aztán visszafordította rá a haját, és odaadta az egyik malacot.

Másnap újból arra járt a királyleány, s kért még egy malacot.

- Adok, ha megcsókolhatom a jobb válladat – felelte a fiú.

A királyleány egyet gondolt, félrehúzta válláról a ruháját. A fiú megcsókolta, s azalatt meglátta, hogy azon olyan jegy van, mint a szépen fénylő hold képe.

A királyleány a két malaccal sem elégedett meg, s harmadik nap megszerezte a harmadikat is. Azért a bal vállát csókolta meg a fiú, s rajta a hetevénycsillag jegyét vette észre.

Eddig eltitkolhatta apja előtt, hogy elajándékozott a malacokból, mert amíg volt vagy egy, az elröffentette magát a sötétben, nem látták, hogy hiányzik belőlük. De most, hogy egy sem volt, el kellett mondania, mit csinált a malacokkal. Meg is kapta a magáét érte: az apja előbb elverte, s azután elkergette a házától.

Erősen nem búsult ő ezen, ment egyenesen a királyi udvarba, s ott beállt a disznópásztorhoz szolgának.

No, ez annyiban maradt. De a királykisasszony, ahogy nőtt, hovatovább mind szebb lett. Szépségének a híre messze országokba is elterjedt. Aztán az lett belőle, hogy mindegyre érkezett egy-egy házasuló királyfi, herceg vagy gróf úrfi, hogy feleségül kérje. De a király mindenkinek azt felelte, hogy várjanak, mert az ő leánya férjhezmenetelének nem jött el még az ideje.

Telt-múlt az idő, s a királykisasszony meglett tizennyolc esztendős. Akkor a király kihirdette, hogy életében fele királysága s holta után az egész azé, aki kitalálja, miféle három jegy van az ő lánya testén. Másnak oda nem adja senkinek, mert boldogult feleségének – az isten nyugtassa! – halálos ágyán esküvel fogadta, hogy így tesz.

Tódultak erre a világ minden részéből a királyi hercegek, grófok, hogy egyik a másiknak adta a kapu kilincsét, pedig tudott volt, hogy aki próbál s nem találja, a füléből kicsippentenek egy darabocskát.

Már messze földön nem volt ép fülű férfi, de a királyleánynak sem férje. A király gondba esett, hogy örökre pártában marad a leánya, mert már több kérő nem is jelentkezett.

Egy alkalommal csak beállít hozzá a disznópásztorgyermek, s elkezdi:

- Felséges uram, én megmondom, miféle jegy van a királykisasszony homlokán!

A király megmérgelődött, hogy még ez is próbálkozni mer, és azt mondta neki:

- No, hát mondjad, de ha el nem találod, fejed nélkül mész el innét!

- Jó, jó, de hát küld-e egy fél véka pénzt az apámnak?

- Igen, ha kitalálod!

- Akkor hát csak készítse a pénzt, mert a király úr kisasszony lánya homlokán a haja alatt olyan jegy van, mint az áldott nap tündöklő képe.

Azzal meg sem várta a király feleletét, hanem kereket oldott. Meg sem állott, míg a mezőn nem volt, a disznók mellett.

Jó is volt, hogy hamar ellépett onnan, mert pénz helyett aligha egy jó hátsuppot nem kapott volna hirtelenében a királytól, úgy megharagudott még csak a gondolatára is annak, hogy ehhez a rongyos koldushoz kell feleségül adni a lányát.

Később mégis mást gondolt. Egy fél véka rézpénzt töltetett, s azt elküldte a fiú apjának. Azt hitte, azok megelégednek azal is, nem kívánnak királyleány feleséget a fiuknak.

A legényke este megtudta, hogy a pénz az apjánál van. Arra nekibátorodott, s másnap délben újból ott volt a király előtt.

A király azt sem várta, hogy ő szóljon, hanem elkezdte:

- Elküldtem már apádnak a pénzedet!

- Tudom, felséges király, de ez csak réz. Szeretnék még egy fél véka ezüstöt is melléje!

- Hát azt kitől, te akasztanivaló?

- Én bizony királyi felségedtől, ha jó szolgálat fejében megadná.

- Mit tudnál te annyi pénzt érőt csinálni?

- Megmondanám érte, miféle jegy van a királykisasszony jobb vállán.

- Jó. Ha megmondod, megkapod, de ha nem, itt marad a bolond eszed tartója!

- Ott bizony a fényes hold képét látja, mikor nézi, felséges királyom!

Erre egy jó hátba ütés nélkül el sem mehetett, úgy megharagudott a király. Később a fél véka ezüstpénzt mégis megküldte a legényke apjának.

Harmadik nap újból besompolygott a legényke a királyhoz, kialkudott egy fél véka aranyat, s ezért megmondotta, hogy a királykisasszony harmadik jegye a hetevénycsillag jegye a bal vállán.

Most a király el sem engedte, hanem bezáratta, s vallatóra fogta, hogy mondja meg, honnan tudja ezt a dolgot, de bizony belőle harapófogóval sem tudtak többet kivenni, mint hogy álmában látta, s onnan tudja az egészet. A királyleányt is vallatták, de az szégyellte megmondani, s különben sem búsult, a dolgon, mert tetszett neki a legényke. Szép volt az s ügyes, mint egy gróf úrfi, még rongyos ruhában is.

A vége az lett, hogy a legényt kieresztették, s megadták neki a fél véka aranyat is, de aztán halálbüntetéssel fenyegették, ha többet a királyi udvarba beteszi a lábát.

Fenyegethették, mert negyedik nap azért megint ott volt, s kérte a királyleányt feleségül s vele a fele királyságot, mert ő azt megszolgálta.

A királyt a harag s a bosszúság vetette fel, de a szavával nem játszhatott. Nem mondhatta, hogy nem adja, de hogy bosszúját valamiképpen mégis kitöltse, kivetette a házából, s meghagyta neki, hogy oda be ne tegye a lábát, míg akkorára nem nőtt, hogy megházasodhassék.

Egy annyiban maradt, s egynéhány esztendő alatt a legénykéből igen-igen szép s ügyébe való legény fejlődött. Akkor újból bement a királyhoz, s kérte a leányt.

A király most is húzódozott, s úgy akart kifogni rajta, hogy azt mondta neki:

- Ha holnap délben a magatok vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát s ahhoz illő szép, négylovas hintót szerzel, és azzal jössz, tiéd a leányom s a fele királyságom. Másképpen pedig többet a szemem elé ne kerülj, ha szereted az életedet!

Nem nagy gondot okozott ez a szegény legénynek. Megvolt még a három fél véka pénz, s éppen azoknál a mesterembereknél készíttetett el mindent, akiknél a király dolgoztatott. Meghagyta, hogy a hintaját s lószerszámját még jobban megaranyozzák, a ruháját jobban kihányják paszománttal, mint a királyét szokták. Úgy is lett, mert duplán megfizetett mindent, mégpedig előre.

A király emberei ügyeltek, hogy nem a máséból csináltatja-e. Ezek elmondották a királynak, hogy van annak mindenféle pénze elég, nem kell mástól kérni a kocsi és a ruha árát. Látta a király, hogy nem foghat ki a legényen, beletörődött a dologba, ha nem jó szívvel is. Amikor pedig szépen felöltözve a fényes hintóban meglátta, elmúlt minden bosszúsága, búja és bánata. Vígan folyt le a lakodalom, s a vége felé akkora kedve ereszkedett a királynak, hogy még a táncba is belefogott.

A királyleány még az apjánál is vígabb volt, hiszen neki már rongyos korában is tetszett az ügyes legény, hát még szépen kiöltözve! Boldog is lett egész életére, mert a szegény legényből olyan híres király lett, hogy még a legutolsó alattvalója is szerette. És még máig is boldogan él feleségestül, népestül, ha véletlenül meg nem talált halni.

Ki nem hiszi, járjon utána!

hetevénycsillag – fiastyúk

hátsupp – hátba ütés