A legendák szerint a Hun Aetilea/Attila/Atilla/Etele szépunokája; Ernák/Irnikükunokája; Ed dédunokája; Ügyek és Emese unokája; Álmos vezér gyermeke, aki körülbelül 840-ben látta meg a napvilágot.

Árpád még Álmos fejedelemségének idején megkapta azt a tiszteletet, hogy a törzsszövetség vezetői pajzsukon a magasba emelték, ezzel elismerve Árpád elsőségét a gyula (tényleges, katonai vezető) tisztségben.

894-ben, a bizánci-magyar együttműködés keretében Árpád megtámadta Simeon bolgár cár birodalmát. A magyar csapatokat Kurszán kende (szakrális vezető), a társfejedelem vezette.

A bolgár cárság sorozatos vereséget szenvedett a magyar seregektől, ezért kénytelenek voltak feladni az Al-Duna területét. Ezzel a Délvidék is Árpád népének uralma alá került; az al-dunai csaták alatt azonban a bolgárok szövetkeztek a besenyőkkel, akik megtámadták az Etelközben élő magyarokat. A magyarok sereg híján nem tudták felvenni a küzdelmet a besenyőkkel, ezért a Kárpátok hágóin át Erdélybe menekültek, majd le is telepedtek. A Tisza vidékéig magyar terület lett a Kárpát-medence – Árpád serege sorozatos csatákat vívva szilárdította meg pozícióit az őshazában.

894-ben Árpád szerződést kötött a karantán morvák fejedelmével, Szvatlupokkal, mely szerint a magyar és morva hadak együtt űzik ki Pannóniából a keleti frankokat. Erről az eseményről szól a Fehér ló legendája. Szvatopluk halála után a magyar törzsek megszállták a Felső-Tisza vidékét, és Árpád serege élén 895-ben a Vereckei-hágón át az Alföldre léptek, elfoglalva a területet.

Kurszán kende 904-es meggyilkolása után nem választottak új kendét, így Árpád kezében összpontosult minden vezetői hatalom. Hamarosan meg is alapította az Árpád-házat.

899 márciusában Arnulf keleti frank király érkezett a magyar fejedelem udvarába, és arra kérte Árpádot, hogy segítsen neki legyőzni az itáliai király seregeit, amiért cserébe a magyaroké lehet egész Pannónia, azaz a mai Dunántúl. Árpád seregei legyőzték Berengár itáliai király hadait, így a Lombardiából hazatérő magyar seregek birtokba is vehették a Dunától nyugatra eső területeket. Azonban a morvák is szemet vetettek ezekre a területekre, ezért megtámadták az errefelé szállást kereső magyarokat. Árpád serege legyőzte a morvákat, s büntetésül elfoglalta azok nyitrai érdekeltségeit is, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került – Árpád vezetésével végéhez ért a honfoglalás.

905-ben megtiltotta a magyar seregek portyázó körútjait, és békét kötött a környező népekkel. A béke beköszöntével a magyarok végleg berendezkedtek a Kárpát-medencében.

Árpád utolsó nagy csatáját 907 júliusában vívta, amikor a bajor és keleti frank csapatok le akarták rázni adófizetési kötelezettségüket. Az egyesített seregeket hada megállította, és ezzel maradéktalanul a magyarokévá tette a Kárpát-medencét.

Feleségének nevét nem őrizte meg a történetírás. Öt fia született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Zolta. A fejedelem és három fia (Tarhos, Üllő és Jutocsa/Jutas) a Pozsonyi csatában estek el. A legenda szerint a honfoglaló hadvezért és fejedelmet Óbudán temették el.

A Kárpát-medencét többé-kevésbé birtokba vették, de a terület az addig megszokotthoz képest szűkebb volt, ami lassan letelepedésre kényszeríttette az embereket. Ehhez az is hozzájárult, hogy nyugati irányban már jól szervezett hadsereggel bíró államokat találtak, amelyeket nem sikerült huzamosabb ideig leigázniuk. A kalandozások, amelyeknek célja már nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés volt, segítettek a törzsi feszültségek csillapításában. Egész Európát bejárták, szokatlan harcmodorukkal kezdetben hatalmas sikereket aratva. A könnyűlovasság azonban, amivel a magyarság főként rendelkezett, hosszú távon nem tudta felvenni a harcot a nehézpáncélba öltözött ellenfelekkel és a hatalmas, kőből épült várakkal.

A magyar seregek 955-ben, Augsburgnál a megtámadott tartományok egyesített seregével találták szemben magukat. Ez nemcsak nagy emberveszteséget, de egy korszak alkonyát is jelentette. A kalandozások egy ideig déli irányban folytatódtak.

970-re a bizánciaktól elszenvedett vereségek túl nagynak bizonyultak. Ekkor indította és véreztette el vegyes felállású, orosz-bolgár-besenyő-magyar seregét Szvjatoszlav kijevi fejedelem. A hadjáratot nem önállóan indították a magyarok, a hagyományos szakirodalom mégis az arkadiopoliszi csatát tartja a kalandozások záró ütközetének.

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a magyarság előtt két út állt: vagy felmorzsolódnak és eltűnnek, mint a hunok, a gepidák, az avarok és még annyi más vándor nép, vagy egy európai típusú államot szerveznek.

A magyarok nagyállattenyésztő életformát folytattak – ez volt az oka többek között annak is, hogy kisebb részben Erdélyben, nagyobb részt azonban az erre az életmódra sokkal alkalmasabb Alföldön telepedtek le. Állataik között a szarvasmarha volt túlsúlyban, de a ló, a juh és a sertés volt a legfontosabb.

A honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: a sírokból előkerült leletek alapján több mint egy tucat háziállatfajt tartottak, köztük a kelet-európai sztyeppékről magukkal hozott állatokat is. A baromfitartás a helyhez kötöttség jele, a halászat és a vadászat pedig kiegészítő lehetőségeket jelentett.