Árpád magyar nagyfejedelem
Munkácsy festménye a honfoglalásról
Árpád nagyfejedelem (845 k. – 907. július eleje) a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt.[1][2] Tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik halálát követően négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.
Származása és tisztsége
Arab források arról írnak, hogy a magyaroknál a honfoglalás előtt valamikor létezett a kettős fejedelemség intézménye, ami hasonlított a kazárok szakrális kettős királyságára. Eszerint a magyar kende és gyula hasonló viszonyban voltak, mint a kazár kagán és kagán-bég. Vitatott azonban, hogy ez a rendszer meddig élt, fennállt-e a honfoglalás idején.[3]
Biztosan annyit tudunk, hogy Álmos vezér gyermeke volt, a honfoglalás idején, 895-ben középkorú férfi, akinek fia, Liüntika
már önállóan hadsereget vezetett. Árpád még Álmos életében a
törzsszövetség vezetője, nagyfejedelem lett. Erről Bíborbanszületett
Konstantin császár tudósít bennünket, akinél 948 körül magyar küldöttség járt Bulcsú vezér vezetésével, aki mindezt elmondta neki. A küldöttség tagja volt Árpád egyik dédunokája, Tormás is. Bulcsú szerint Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt,[2] ami a 893 körüli választást jelenthet.
Árpád törzsszövetségbeli pozíciója vitatott. Györffy György szerint a gyula tisztséget viselte, majd Kurszán kende Fischa menti meggyilkolása után (904) magához ragadta annak rangját. Kristó Gyula szerint Árpád a kende
tisztséget viselte, s mint ilyen, nem játszott tényleges szerepet a
honfoglalás harcaiban, ez inkább a gyula tiszte volt. A középiskolai
tankönyvek az első verziót tartalmazzák.
A honfoglalás
893-ban Nikétasz Szklérosz, a bizánci császár követe Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt az Al-Dunánál egy bolgárok elleni hadi szövetségről. A bizánciakkal az egyezkedés még elhúzódott, és közben az Etelközben szállást találó magyar törzsek a Kárpát-medence
felé egyre gyakrabban tettek felfedező utakat. Ezeket legtöbbször maga
Árpád, vagy „társfejedelme” Kurszán szervezte, de legalábbis támogatta a
gazdag vidék felderítését, hiszen már akkoriban foglalkoztatta a magyar
törzsek vezetőit, hogy nyugatabbra vonulnak. 894-ben Árpád szerződést kötött a morvák fejedelmével, Szvatoplukkal, miszerint a magyar és morva hadak együtt kiűzik Pannóniából a keleti frankokat. Ennek a szövetségnek az emléke a fehér ló mondájában őrződött meg. Szvatopluk halála után a magyar törzsek megszállták a Felső-Tisza vidékét, és Árpád serege élén 895-ben a Vereckei-hágón át az Alföldre lépett, és elfoglalta a területet.
894-ben érett meg a bizánci-magyar együttműködés, és Árpád megtámadta Simeon,
bolgár cár birodalmát. A magyar csapatokat Kurszán vezér, társfejedelem
vezette. A bolgár cárság sorozatos csatavesztést szenvedett a magyar
seregektől, és az Al-Duna területét feladták. Ezzel a Délvidék is Árpád népének uralma alá került, de az al-dunai csaták alatt a bolgárok szövetkeztek a besenyőkkel,
akik megtámadták az Etelközben élő magyarokat. Sereg híján nem tudták
felvenni a küzdelmet a besenyőkkel, és így a Kárpátok hágóin át Erdélybe menekültek, és itt le is telepedtek. A Tisza
vidékéig magyar terület lett a Kárpát-medence, és Árpád serege
sorozatos csatákat vívva szilárdította meg pozícióit az új hazában.
899 márciusában Arnulf keleti frank király követsége érkezett a magyar fejedelem udvarába, és arra kérte Árpádot, hogy segítsen neki legyőzni az itáliai király seregeit, és akkor a magyaroké lehet egész Pannónia, azaz a mai Dunántúl. Árpád seregei legyőzték Berengár itáliai király hadait, és a Lombardiából
hazatérő magyar seregek birtokba is vették a Dunától nyugatra eső
területeket. Azonban a morvák is szemet vetettek ezekre a területekre,
és megtámadták az itt szállást kereső magyarokat. Árpád serege legyőzte a
morvákat, és büntetésül elfoglalta azok nyitrai hódításait is, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került, és Árpád vezetése alatt végéhez ért a honfoglalás.
Szállásterülete
Árpád szállásterülete a korabeli tudósítások alapján 900 előtt Kelet-Magyarországon,[3] a Felső-Tisza vidéken [2]
lehetett. A nyugati források ugyanis nem tudnak Árpádról, csak
Kurszánról, az Árpáddal és utódaival kapcsolatba lépő bizánciak viszont
úgy írják le Magyarországot, mintha az csak a Tiszántúlból állna, bár
megjegyzik, hogy tőlük nyugatabbra a frankok vannak. Az
valószínűsíthető, hogy a bizánciaknak Árpád utódai a saját uralmuk alatt
álló területről számoltak be részletesebben.[3]
Györffy György a honfoglaló magyaroknál úgynevezett félnomád,
téli-nyári legelőváltó életmódot feltételezett, melynek során Árpád és
fiai is – az állatok vízigénye miatt – egy-egy folyó mentén vándoroltak
téli és nyári szállásuk között. A helynevek alapján arra a
következtetésre jutott, hogy Árpád téli szállása – nyilván 900, Pannónia elfoglalása után – a Pécs részét képező Árpádváros, a korábbi Árpád falu volt, míg nyári szállása – ezt Anonymus is megerősíti – a Csepel-szigeten, s közben a Duna jobb partján nomadizált. De fennmaradt egy nyári szállás neve a Sárvíz mellett is, Jutas partvonalán, a Sárkeresztes és Moha közötti Árpád-völgy Székesfehérvár mellett.[4]
Négy fia pedig a Duna, a Sárvíz és a Kapos-Szék-patak partján nomadizált úgy, hogy téli szállásuk egymáshoz viszonylag közel, a Duna két partján Kalocsa magasságában volt, Zoltáé például Solt mellett. Üllő nyári szállása Üllő mellett, Tarhosé Tarrós mellett, Jutasé a ma Veszprém részét képező Jutaspuszta
területén, Zoltáé pedig Bodrogban, a mai Vajdaságban. Kurszán
ugyanekkor Árpádhoz hasonlóan a Duna jobb partján nomadizált, téli
szállása Aquincumban, nyári szállása a Csallóközben volt 904-ig,
amikor a bajorok megölték. Györffy György szerint Árpád ekkor Kurszán
partvonalával meghosszabbította a sajátját, új nyári szállásának szintén
a Csallóközben maradt helynévi nyoma.[4]
Családja és utódai
Árpád leszármazottai Bíborbanszületett Konstantin alapján
Felesége nevét nem őrizte meg a történetírás. Öt fiának neve maradt fenn: Liüntika/Levente, Tarhacsi/Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta.
Mind az ötöt Bíborbanszületett Konstantin hagyományozta ránk, azonban
két különböző helyen. Az egyik helyen, ahol a honfoglalásról és a
kalandozásokról van szó, említi Liüntikát, aki ekkor nyilván a
legidősebb, felnőtt fiú lehetett. Egy másik helyen, ahol a fiait és az ő
korabeli utódaikat sorolja fel, nem említi Liüntikát, csak a négy
másikat, és azoknak is csak egy-egy fiát. Nyilván itt csak az utódlás
szempontjából fontos utódokról van szó. Liüntikának, úgy tűnik, nem
maradt Konstantin idejére fiúutóda.[3][4]
Halála
Árpád utolsó nagy csatáját Anonymus szerint 907 júliusában
vívta, amikor a bajor és keleti frank csapatok le akarták rázni
adófizetési kötelezettségüket. Azonban az egyesített seregeket
megállították a magyarok (pozsonyi csata),
és ezzel kétségkívül magyarrá lett a Kárpát-medence. Kérdéses, hogy
ekkor Árpád élt-e még. Egyetlen korabeli forrás sem említi ekkor, csak a
háromszáz évvel későbbi Anonymus, aki nagyon sok korabeli forrásból
ismert tényt nem tud, másokat viszont - amelyeket egyetlen korabeli
forrás sem említ- tudni vél. Esetleg épp a nagyfejedelem halálhíre –
Árpád ekkor kb. 60 éves lehetett, ami akkor nagyon magas kornak
számított – válthatta ki a keleti frankok támadását, azonban erre sincs
korabeli adat.
A legendák Árpádja
A Millenneumi emlékmű középső csoportja Árpádot és a hét vezért ábrázolja.
Zala György szobrászművész alkotásai.
A krónikáink szerint a hun Aetilea/Attila/Atilla/Etele szépunokája; Ernák/Irnik ükunokája; Ed dédunokája; Ügyek és Emese unokája, Álmos vezér gyermeke.
Mivel Anonymus Árpád halálát 907-re teszi,[5]
örökösének pedig a legfiatalabb Zoltát nevezi meg, kialakult egy olyan
elképzelés, amely szerint Árpád és három idősebb fia (Tarhos,
Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas) a pozsonyi csatában estek el. Erre azonban
nincs egyértelmű bizonyíték. A legenda szerint Óbudán temették el a honfoglaló hadvezért és fejedelmet.
Kommentáld!