Ötvennyolc évvel ezelőtt, 1956 október 23 –án a magyar nép úgy döntött, hogy lerázza a diktatúrát, szembeszáll az idegen megszállókkal és szabad, független nemzetként éli tovább az életét. A magyarság harcot kezdett, melyet a világ megdöbbenéssel figyelt. Hazánk 1956-ban a korszak legnagyobb birodalma ellen kísérelte meg kivívni szabadságát. Húsz napig tartott a véres küzdelem, hősöket teremtve, a magyarság iránt örök elismerést és tiszteletet ébresztve. Október 23 –án 56-os hőseinkre emlékezünk.

Az 1950-es évek Magyarországa egy félelemmel és igazságtalanságokkal teli világ volt, melyben népünk egy ránk erőltetett ideológiától és egy megszálló hatalom által vezetőnkké emelt diktátortól szenvedett. Rákosi Mátyás 1945 és 1956 közt mindent elvett népétől, ami a szabadsághoz a nemzeti büszkeséghez vagy a demokráciához kötődött. 1956 júliusában bekövetkezett bukása - vagyis az oroszok által történő leváltása és Szovjetunióba költöztetése - átmenetileg csillapította ugyan a lakosság elkeseredését, de mivel a helyére „bűntársa” Gerő Ernő került, a lakosság hangulata alig változott Magyarországon. Az embereknek elege volt az ÁVH korlátlan hatalmából, a diktatórikus kormányzásból, a koncepciós perekből az esztelen és logikátlan gazdaságirányításból illetve az alacsony életszínvonalért felelős kommunista vezetésből. Az elkeseredés és düh nyomán, 1956 őszén küszöbön állt a  forradalom Magyarországon.

A robbanást megelőző egyik szikra Rajk László újratemetése volt. Rajkot igazságtalanul, koholt vádak alapján, 1949 október 15 –én végeztette ki Rákosi. Értelmetlen és kegyetlen megöletése önmagában is szimbolizálta a rendszer és kifejezetten Rákosi Mátyás zsarnoki uralmát. Miután azonban napvilágra került a Rajk-per valódi háttere, a kommunista vezetés számára nem volt más választás, mint Rajk rehabilitációja és újratemetésének engedélyezése. A temetés 1956. október 6-án zajlott, óriási politikai tüntetés keretében. Egyes becslések szerint körülbelül 200 ezer ember vett rajta részt előbb a Kerepesi temetőben, majd a Batthyány örökmécsesnél.

A forradalom előtti második szikra a lengyelországi események nyomán lobbant lángra. A lengyel tömegek ugyanis 1956 őszén a helyi kommunista párt korábbi reformer vezetőjét, az 1951 óta börtönben senyvedő Wladislaw Gomulka szabadon bocsátását kezdték követelni. Poznanban munkásfelkelés zajlott, a dolgozók pedig a bérek emelését, a normák igazságosabb meghatározását, a választások szabadságát és a szovjetektől való elszakadást követeltek. Válaszul 1956 október 21-én a szovjet csapatok megindultak Lengyelországba, hogy erőszakkal vessenek gátat a további eseményeknek. A világ, és főként a forradalom szélén álló Magyarország népe lélegzet visszafojtva figyelte mi fog történni!

Különösen a diákok akartak lépéseket tenni a lengyelekkel való szolidaritásért, illetve egy lengyel mintára megalkotott követelés lista létrehozásáért. Először 1956 október 16-án Szegeden, egy párttól független ifjúsági szervezet alakult, a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), majd alig egy héttel később, október 22-én a budapesti  műegyetemen elkészült egy 16 pontos követelés-lista a legfontosabb sérelmek orvoslásáról. A pontok közt előkelő helyet foglalt el a szovjet hadsereg kivonulása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, a többpárti szabad választások megtartása, a szabadságjogok biztosítása és a magyar nemzeti szimbólumok szabad használata. Mai szóval élve „hab volt a tortán” hogy az egyetemisták Rákosi Mátyás bíróság elé állítását is a listába emelték. A bérek rendezésének követelése pedig az 50-es évek nyomorúságos viszonyaihoz illeszkedett. A MEFESZ –hez más egyetemek is csatlakoztak: Pécsen, Miskolcon, és Sopronban! Az egyetemisták október 22-én, a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén fontos döntésre jutottak: másnap a lengyel eseményekre reagálva, szimpátiatüntetést fognak tartani a lengyel-magyar barátságot jelképező Bem József szobor környékén.

A pártvezetés ugyan hosszú vita után végül engedélyezte a lengyel szimpátiatüntetést, ám elkéstek az engedményekkel. A nagy napon három fontos forradalmi központ alakult ki. Az első maga a Bem tér volt, ugyanis a diákok a Műegyetemtől a Duna parton vonultak oda, egyre növekvő számú tömeggé gyarapodva. Másik csoport előbb a Petőfi szobornál meghallgatta Sinkovits Imre szavalatát, a Nemzeti dalt, illetve a forradalom 16 pontos követelés listáját, majd ezt követően vonultak a Bem térre. Itt megszületett a forradalom jelképe, a közepén lyukas nemzeti zászló, melyből kivágták a népre erőltetett és történelmünktől idegen kommunista címert. A téren a tömeg meghallgatta az írók kiáltványát is, Veres Péter tolmácsolásában, aki az Írószövetség nevében mondta el azt. Innen a közben már 200 ezer főre duzzadt tömeg a Parlament elé ment, és Nagy Imre megjelenését követelte.

Nagy Imre még 1953 júliusa és 1955 márciusa közti miniszterelnöksége idején bizonyította reformjaival, hogy a demokrácia híve, aki bár abban az időben még a pártállam keretei közt, de akkor is a nép érdekében dolgozva, javítani akart a lakosság helyzetén. Sztálin 1953 márciusi halála után Nyikita Hruscsov - az új szovjet pártfőtitkár  - változásokat akart. Egy új típusú, engedékenyebb, központilag kevésbé uralt gazdaságpolitika kísérleteként engedélyezte Magyarországon, hogy a gazdasági változásokat akaró Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Tehát 1953 júliusa és 1955 márciusa közt Nagy Imre vezetésével új kormányprogram próbálta helyrehozni a gazdaságot. Nagy Imre 1953 nyarán leállította az erőszakos téeszesítéseket, a hadsereg és a nehézipar erőltetett támogatását, visszaszorította az ÁVH -t és felfüggesztette a koncepciós pereket. Azonban a világpolitikai változások leállították Nagy Imre reformjait. 1955 május 9 -én a NATO felvette soraiba az NSZK -t, ami miatt a hidegháború kiéleződött, és Hruscsov visszakozott a gazdasági nyitástól. Azonnal leállította Magyarországon a reformokat, és Rákosi leváltotta Nagy Imrét.

Nagy Imre 1956 október 23-án délután 18 órakor tartott rövid beszéde, mely „elvtársak” megszólítással kezdődött – és így füttyszó és tiltakozó kiabálás közepette indult – a volt reformer miniszterelnök 1953-as programjáról szólt. Ám ezúttal a tömeg már sokkal többet várt és sokkal többet akart ennél. Bár Nagy Imre első nyilvános szereplése 1956 október 23-án csalódottságot keltett, az emberek érezték, van már olyan ember a parlamentben, aki idővel a forradalom élére állva sikerre viheti az átalakulást.

Nagy Imre parlamenti beszéde mellett a forradalom emblematikus megmozdulása volt a városligeti , 1951-ben épült 8 méteres Sztálin szobor ledöntése. A szovjetek melletti politikai elkötelezettséget, és Sztálin dicsőítését jelképező monumentális alkotás a magyarság szemében az elnyomás szimbóluma volt. A tömeg október 23-án ledöntötte hát, majd a szobor fejét a testről leválasztva teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház közelébe vontatta. A Bródi Sándor utcában található rádió azért volt a forradalmárok fontos célpontja, mert a 16 pont közzé tétele szempontjából kulcskérdés lett elfoglalása. A rádiónál a katonák egy része váratlanul átállt, így először úgy tűnt áldozatok nélkül is megszerezhető lesz az épület. Ám ekkor az ÁVH emberei az ablakokból tüzet nyitottak a forradalmárokra, és így a szabadságharc később hosszúra nyúló áldozati listáján megjelentek az első hősi halottak nevei. Az épület mindezek ellenére hajnalra az ostromlók kezébe került, majd a rádiót átköltöztették a Parlamentbe. Az események fontos fordulóponthoz közeledtek, mert a Szovjetunió - a kétpólusú világrend egyik szuperhatalma - és a kelet-európai térség valódi ura megelégelte a magyarországi folyamatokat! Lényeges és sorsfordító változásokra készült, melyek már túlmutattak határainkon és - bár ezt akkor még senki nem tudhatta - világpolitikai jelentőségű történések gyújtópontjaivá vált Magyarország. A további események meghatározó kulcsfigurája Nyikita Szergejevics Hruscsov, a donyecki szénbányászból pártvezérré vált ukrán kommunista lett, aki Sztálin halála, vagyis 1953 óta vezette a Szovjetuniót (és ezzel az egész kelet-európai térséget).

A rádiónál folyó eseményekkel egy időben, de 1600 kilométerrel keletebbre, - Moszkvában - este 21-órakor Nyikita Hruscsov, két fontos döntést hozott! Egyrészt a Budapest környéki laktanyák tankjait a városba rendelte, másrészt utasítást adott átmeneti időnyerés céljából arra, hogy a magyar tömegek által követelt Nagy Imrét időlegesen miniszterelnökké nevezzék ki! A magyar pártvezetés így 1956 október 24-én reggel 8 órakor nyilvánosan is bejelentette a fontos eseményt.

A forradalom második napja a harcok megindulását hozta, ugyanis a Hruscsov által küldött tankok reggelre megjelentek Budapest utcáin. A magyar felkelők azonban szembeszálltak velük, és a laktanyákból szerezve fegyvert, illetve Molotov koktélokat készítve, megindították a szabadságharcot. A legfőbb budapesti felkelő központok Széna tér, a Baross tér, a Corvin köz, a Mester utca és a Tűzoltó utca lettek! A forradalom és szabadságharc országos méretűvé vált, amikor a nagyobb városokban is tüntetések kezdődtek. Ám a pártközpontban október 24-én Katonai Bizottság alakult Münich Ferenc vezetésével, és szovjet vezetők is érkezésével megkezdődött az események visszaszorításának megtervezése. Az orosz vezetők leváltották Gerőt és helyére a fiatalabb és a tömegek számára nagyrészt még ismeretlen, - ekkor 44 éves - Kádár Jánost nevezték ki.

A harmadik nap újabb súlyos áldozatokat követelt, ugyanis október 25-én a budapesti tömeg megint a parlament elé vonult, ám a háztetőkről az államvédelmi hivatal emberei tüzet nyitottak a védtelen tömegre, mintegy 50 (más források szerint 80-100) életet kioltva. A tüntetők megvadultak és a féktelen düh hatására az ÁVH embereit kezdték keresni, meglincselve olyanokat is, akikre csak a gyanú árnyéka vetült. (A forradalom 20 napja alatt 28 embert vert halálra a tömeg, nagy részük ÁVH -s volt, és ezen a napon lincselték meg.) Október 26-án a negyedik nap, a Kilián laktanya is az események középpontjába került, amikor a felkelőknek sikerült bevenniük az épületegyüttest. Mivel a laktanya visszafoglalására kiküldött Maléter Pál ezredes váratlanul a szabadságharcosok oldalára állt, úgy tűnt a forradalom győzelmének esélye és ezzel a reménykedés lángja újra magasba csaphat.

Október utolsó napjaiban a vidéki harcok több helyen felülmúlták a pesti eseményeket is, így Mosonmagyaróváron a karhatalom által elrendelt sortűz 100 halottat követelt. Ennek ellenére mindenhol munkástanácsok alakultak, és Donáth Ferenc illetve Losonczy Géza a pártvezetőket felkeresve a kormány azonnali átalakítását kezdte követelni. A követelést Kádárék ekkor már nem merték elutasítani, és 1956 október 27-én megtörtént a Rákosi időszakban elképzelhetetlen, vagyis létrejött egy koalíciós kormány! Ebben a kommunistákon kívül miniszteri tárcát kaphatott két kisgazda politikus is, Kovács Béla és Tildy Zoltán! 1956 október 27-én, a forradalom ötödik napján tehát minden jel arra mutatott, hogy Magyarország ki fogja tudni harcolni szabadságát.

Az 1956 október 28 és november 3 közti hét nap a forradalom győzelmi időszaka volt. Nagy Imre október 28-án délután megtartott rádióbeszédében kifejtette legfőbb célkitűzéseit. Ezek közt első az volt, hogy a Nemzeti Demokratikus Mozgalom terminust elfogadtatása a világgal, és „tető alá hozza” a tűzszüneti megállapodást. A második célnak a szovjet csapatok kivonulásának elérését tekintette, majd ezt követte az ÁVH feloszlatása, illetve amnesztia biztosítása mindenkinek. A miniszterelnök a demokrácia feltételeit akarta megteremteni a szabadságjogok és a szabad választások, többpárt rendszer kialakításával. A hosszabb távú célok közt előkelő helyet foglalt el a régi magyar jelképek visszaállítása, a március 15 nemzeti ünneppé nyilvánítása és a gazdaságban az erőszakos téeszesítések befejezése. Nagy Imre fontosnak tartotta még az általános fizetésemelés, illetve az árrendezés és más szociális problémák megoldásának kérdését is. A programhirdetés cselekvés követte: Nagy Imre és a vezetés átköltözött a Parlamentbe, és a miniszterelnök azonnal utasítást adott az 1949 február óta igazságtalanul fogságban tartott Mindszenthy József bíboros kiszabadítására.

Nagy Imre október 30-án újabb rádióbeszédben jelentette be a többpártrendszer bevezetését. Még aznap és másnap összesen kilenc politikai párt alakult újjá. A frissen újraalakult pártok közül négy, azonnal belépett a kormánykoalícióba: a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Független Kisgazdapárt, az SZDP és a Petőfi Párt (régi nevén parasztpárt) Az új koalíciós kormány november 3-án átalakult, államminiszteri kabinet jött létre, benne mind a négy pártból  két – két emberrel.  Az átalakulás elérte a fegyveres erőket is, amikor minden fegyveres testületet, nevezetesen e hadsereget, rendőrséget, határőrséget és a nemzetőrséget is, a stabilitás eléréséig egységes parancsnokság alá, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hatáskörébe rendelték. A honvédelmi miniszter Maléter Pál lett.

A forradalom győzelmi szakaszában a tömegek biztonságuk és megnyugvásuk érdekében a korábbi hét év politikai elnyomásának és rémuralmának legfőbb szimbólumát, a kommunista pártszékházat is birtokba akarták venni. Így október 30-án megindult a Köztársaság téren lévő szimbolikus épület ostroma! A pártszékházat bevétele során összesen 24 olyan embert is meglincseltek, akiről úgy tudták, hogy a gyűlölt ÁVH –nak dolgozik. Jelentősen hevítette az indulatokat, hogy a tömeg azt hitte, a székház és a tér alatt titkos politikai börtönrendszer működik, ahol ismeretlen körülmények közt elhurcolt embereket tartanak fogva. Bár ez a hír hamisnak bizonyult, a lakosság megnyugodott a győzelem betetőzésének tartott ostrom után.

A magyar forradalom sorsa nem csupán a magyarországi győzelem vagy vereség kérdése volt, hanem sokkal inkább azon múlott, hogy a hidegháború közepette a két nagyhatalmi tömb – az USA vezette NATO és a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés - hogyan fog viszonyulni az 1945 óta érvényben lévő hatalmi helyzet esetleges megváltozásához.Egyszerűbben fogalmazva, a NATO hajlandó lesz e támogatni a magyarok nyugati szférához csatlakozását, és a Szovjetunió hagyni fogja e ennek bekövetkezését. A „képlet” azonban bonyolultabb volt, mint akkor Nagy Imréék gondolták. Ugyanis pont a magyar forradalom idején zajlott a két világhatalom diplomáciai összecsapása is, Egyiptom ügyében.

Egyiptom elnöke Gamal Nasszer ugyanis szovjet segítséggel és a keleti blokkhoz közeledve államosította a Szuezi csatornát, mely a nyugati hatalmak számára kulcsfontosságú kereskedelmi útvonal volt. Anglia és Franciaország ne hagyhatta érdekeik csorbulását, így Izraelt felkérve a csatlakozásra, közös támadást indítottak Nasszer országa ellen. Október 29-én Izrael reggel megindította a hadműveleteit. Ahogyan várható volt, az összecsapás a két nagyhatalmi tömb konfliktusává változott. A Szovjetunió komoly fenyegetést intézett az USA és szövetségesei felé, kilátásba helyezve, hogy Egyiptom és Magyarország ügyében akár a világháborús helyzet kialakulása is megtörténhet. Az USA ekkor meghátrált, és először nyíltan elítélte az egyiptomi támadást, majd titkos megbeszélések keretében lemondott a magyarországi forradalom támogatásáról is.

A döntés és titkos alku után az ENSZ felhívására Izrael kivonult Egyiptomból és Hruscsov szabad kezet kapott Magyarország lerohanásához. Ilyen előzmények után nem volt meglepő, hogy amikor Nagy Imre november 1-én felvette a kapcsolatot az ENSZ főtitkárral, Dag Hammarskjöldel és bejelentette, hogy Magyarország ki fog lépni a Varsói Szerződésből, hogy semleges államként az ENSZ Bt védelmét élvezhesse, a felkérés az USA nyomására süket fülekre talált. Nagy Imre akkor természetesen nem tudhatta a valós helyzetet, és bízva a nemzetközi segítségben november elsején bejelentette a rádióban Magyarország semleges státuszát.

A Szovjetunió az október utolsó napjaiban a nyugattal megkötött titkos alkuig a magyar forradalommal szemben a megtévesztés politikáját alkalmazta. Kifejezte ugyanis látszólagos tárgyalókészségét, hogy időt nyerjen, és egy forradalmi küldöttséget hívott tárgyalni a parlamentbe. A küldöttség november 3-án Maléter Pál vezetésével indult el a találkozóra, ám az orosz katonaság tárgyalás helyett a tököli főparancsnokságra, szállította őket. Közben Hruscsov megkapta a nyugati „hozzájárulást” a beavatkozásra, így november 1-én megszületett a Forgószél hadművelet terve Magyarország katonai lerohanására. Az akciót Hruscsov a Varsói Szerződés főparancsnokára Konyev marsallra bízta.  Az események felgyorsultak, és november 1-én Jurij Andropov nagykövet magához hívta Münnich Ferencet és Kádár Jánost. A két kommunista vezetőt a Szovjetunióba utaztatták, ahol közölték velük: ők lesznek Magyarországon a kommunista rend helyreállítói. Kádárékat a megbeszélés után november 3-án Ungváron át Szolnokra vitték, ahol csatlakoztak a Budapest megtámadására induló páncélos hadsereghez! Szolnokon Kádár azonnal rádióbeszédet mondott, melyben bejelentette a Forradalmi Munkás Paraszt kormány megalakulását, és beolvasta az új és „legitim” kormány névsorát. A bejelentést követően Kádár és Münich Szolnokon várta meg a budapesti forradalom leverését.

A szovjet támadás november 4-én hajnali 4-kor indult meg. Alig több mint egy órával később, hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre rádióbeszédre kényszerült, mely élete utolsó szabad megnyilatkozása volt:

„Itt Nagy Imre beszél a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A reménytelen harc Pesten november 4 és 11 közt folyt. Utoljára Csepel - Újpest esett el, vidéken pedig Dorog, Tatabánya, Pécs tartott ki legtovább. Ám november 11-re mindenütt vége lett a harcnak!

November 7-én Kádárt Pestre vitték, ahol letette a hivatali esküt, a Nagy Imre kormányt pedig felmentették november 12-én. Nagy Imréék a harcok során a parlament elhagyására kényszerültek, ám Hruscsov és Tito összefogtak, a csapdába ejtésük idejére, és Tito menedéket ajánlott nekik a Jugoszláv nagykövetségen. Mikor azonban Nagy Imre és társai odaértek a Kádár-kormány elismerésére kérték fel őket (ezt megtagadták) Végül november 4 - 22 közt a követségen tartózkodtak, majd Kádár a tárgyalás ígéretével kicsalta őket. Ekkor meglepetésként kellett tudomásul venniük, hogy az értük küldött busz célállomása a tárgyalások helyszíne helyett egy romániai katonai bázis volt. A forradalmi csoport a laktanyában 5 hónapot tartózkodott, majd 1957 áprilisban visszavitték őket Budapestre a tervezett per végrehajtására. Eközben Mindszenty József bíboros az USA nagykövetségre menekült, ahol végül 15 éven keresztül tartózkodott, egészen 1971ig. Ekkor a Vatikán és a magyar kormány megállapodásával távozhatott a Vatikánba.

A forradalom leverése után a Kádár-rezsim két fő gondja a munkástanácsok visszaszorítása és a hatalommal továbbra is ellenséges, lázító szervezetek megszüntetése volt. Ehhez önkéntes pártemberekből, vattakabátos pufajkásokból álló félkatonai csoportokathasználtak. Kádárék nem merték rendteremtő célra használni a rendőrséget vagy a hadsereget, mert féltek az esetleges átállásoktól. A pufajkások december 5-én és 6-án összesen 200 értelmiségi vezető tartóztattak le, köztük a munkástanácsok két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort.

A harcokban összesen 3300 felkelő halt meg, a megtorlás során pedig 229 embert végeztek ki, és további 20 ezer forradalmárt börtönöztek be. Jelentős volt az internáltak száma is, hisz összesen 13 ezer „gyanúsított” kapta ezt a sorsot! A harcok és megtorlás elől 170 ezer ember menekült külföldre. Mindezekhez kell hozzászámolni, hogy a december elejére időzített „rendcsinálás” során történő tömegbe lövésekkel - Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben – további 100 halálos áldozat is gyarapította a veszteségek listáját. Mindent egybevéve az 1956-os forradalom és szabadságharc erőszakos leverése 3629 magyar élet kioltását, 200 ezer ember életének gyökeres megváltozását, és egy egész nemzet önálló akaratának elfojtását hozta.

A Nagy Imre per 1958 februárja és júniusa közt zajlott. A vádat sajátosan fogalmazták meg, így hangzott: "szervezkedés a népi demokratikus rend megdöntésére". A végső ítélet nem volt kérdéses, a per csupán színjátékot jelentett. Három halálos ítélet született, melyeket 1958 június 16-án hajtottak végre. A kötél általi kivégzésekre a gyűjtőfogház udvarán hajnalban került sor. Ekkor hunyt el Nagy Imre, Maléter Pál, és Gimes Miklós. A holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjában, hamis neveken. Az említett halálos ítéleteken túlmenően, külön eljárásban Szilágyi József halálra ítélése is megtörtént a per alatti magatartása miatt. Losonczy Géza pedig a tárgyalás előtt halt meg. Kopácsi Sándort Budapest volt rendőrfőnökét életfogytiglani, Donáth Ferencet tizenkét évi, Tildy Zoltánt hatévi, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst, a Nagy Imre kormány sajtófőnökét pedig ötévi börtönre ítélték. A súlyos ítéletek csak tovább erősítették a tudatot: 1956-ban hősök haltak meg. Azok, akik a legtöbbet áldozták hazájukért és a szabadságért. Márai Sándor sorai juthatnak eszünkbe:

"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ..."

Az 56 -os megtorlások igazi befejeződése 1963 -ig váratott magára, amikor Kádár Jánosmárciusban kiadta az 1963 évi 4. törvényerejű rendeletet, melyben közkegyelmet hirdetett az  56 -os forradalom letartóztatottjai számára. A rendelet alapján 3480 ember szabadulhatott a kommunista börtönökből! (Többek közt ekkor távozhatott a börtönből Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök és Bibó István a rendszerváltás gondolatiságának elindítója is.) A közkegyelem azonban nem volt teljes, és természetesen a meghalt  százak is történelmünk örök veszteségét jelentik. 1956 emléke örökké élni fog a magyarok szívében!

Harmat Árpád Péter