Így az ünnephez közeledve a legtöbbünkben azon gondolatok motoszkálnak (vagy már lüktetnek), hogy kinek milyen ajándékot készítsünk vagy vásároljunk. S azt hogyan tegyük, hol és mikor. Eldöntöttem az idén, hogy ezt a forgalmi dugók, a zsúfolt boltok és parkolók ellenére nyugodtan fogom tenni, mert készülődni öröm. Már a tervezése boldogság, és ha netán fabrikálunk is, az összeállítás még felemelőbb érzés. 

De miért gondolkodunk ezen főként karácsony előtt? (Eltekintve a szülinapoktól…) 

Az éves adakozások, jótékonykodások 90%-a miért ilyenkor van? 

Miért gondolkodunk főként tárgyi ajándékokban?

Milyen jó lenne egész évben, netán egész életünkben azon lenni, hogy miként szerezhetnénk örömet családtagjainknak, embertársainknak!

Lehet ezt elérni csupán azzal, hogy örömmel és odaadó szeretettel végzem a mindennapi feladataimat a helyemen, ahol vagyok, ahol járok éppen? 

Úgy terveztem először, hogy ezen gondolatok folytatásaként felmondok egy szemléltető történetet Schäffer Erzsébet Lábujjhegyen című könyvéből. Ez egy emberről szól, aki egész életében másokért élt. De hirtelen eszembe ötlött, hogy miért így tenném? Hiszen én jól ismertem valakit, aki bemutatta ezt nekem. Ott volt mellettem. 

De ő nem szaladgált üzletről üzletre (nem is volt akkor… maximum az ABC és a Vasbolt), hanem abból az ajándékból adott, amit ő is kapott. Mert kapott - mint mindenki más, valamit –, kapott fürge, nagyon ügyes ujjakat és fáradhatatlan szorgalmat. Kapott hozzá szép hangot. Nagyon szépet. Sokszor mindezeket együtt használta, dicsérve Alkotóját. És dolgoztak a szorgos kezek. 

Nyitott kapuján keresztül sok ember jött-ment, de senki sem távozott éhesen, mert a friss rétesből, buktából, pogácsából és még ki tudja miből, mindenki bőven kapott. A szomszédból az idős nénik rendszerint ott melegedtek a konyhájában, és szürcsölték a napi levest. Persze a postás sem ment el korgó gyomorral. 

Ha környékén baba született, nem szaladt el habos-babos ruhácskáért (jó messzire kellett volna akkoriban ezért elmenni J), inkább hatalmas adag házi krémessel bennünket indított útnak. 

Árván maradt gyerekek hírére a szorgos ujjak kis ruhácskákat készítettek.

S mikor már lassult a mozdulat, éppen elég volt még arra, hogy a nagycsaládok gyermekei által elhasznált darabok még használhatóvá váljanak. 

Sorolhatnám.

De nem akarom. Hisz nem is tudok mindenről. Ő sem tudott. De egy nap majd hallani fogja Jézus szavait mindazokkal együtt, akik így éltek, mint Ő: 

„mert éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok…” (Mt25:35)

Ők pedig megkérdik majd, hogy „Mikor?”

Azok, akik így élnek, a Földön boldogságot, a Mennyben jutalmat kapnak a Fiú, Jézus Krisztus által. 

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 

Kellemes ünnepeket és boldogságot kívánok egész évben!

/Számomra ismeretlen szerző/