Százötven éve halt meg az az orvos, aki 1847-ben a bécsi I. számú szülészeti klinikán felismert valamit, ám ezt európai kollégái sokáig elutasították.

 

Fotó: Profiemdia

Semmelweis Ignác, a magyar orvostudomány egyik legnagyobb alakja, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapozója 1818. július 1-jén született egy németajkú budai családban, abban a tabáni házban, amely ma a nevét viselő Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont. Gimnáziumi tanulmányait Budán végezte, majd 1835-től a pesti egyetem kétéves bölcsészeti tanfolyamára járt.

Édesapja kívánságára 1837-ben a bécsi jogi karra iratkozott be, de egy év múlva már az orvosi kar hallgatója volt. Időnként ugyanis beült egyik barátja anatómia előadásaira, és annyira magával ragadták a hallottak, hogy „szakmát váltott”. Sokoldalú érdeklődését mutatta, hogy növénytani értekezéssel doktorált, de Klein professzornál a két hónapos szülészmesteri tanfolyamot is elvégezte, ezen kívül rendszeresen eljárt a híres Carl von Rokitansky professzorhoz boncolni.

1846-ban először ideiglenes, később végleges tanársegédnek nevezték ki Klein professzor bécsi szülészeti klinikáján, ahol szinte naponta szembesült azzal, hogy fiatal anyák halnak meg gyermekágyi lázban. Felfigyelt arra, hogy az otthon vagy bábaképző intézetekben szülő anyák közül sokkal kevesebben halnak meg így, mint a kórházakban, holott itt képzett és tudós professzorok foglalkoznak velük, míg otthonukban képzetlen szülésznők.

Ekkor került a kezébe egy kollégájának boncolási jegyzőkönyve, aki azért halt meg, mert boncolás közben megvágta a kezét. Semmelweis az iratot olvasva döbbent rá, hogy a gennyvérűségben (pyaemia) elhunyt orvos kórképe azonos volt a gyermekágyi lázban meghalt anyák leleteivel. Nem a vérmérgezés tényének felismerése volt a nagy teljesítmény, hanem annak megértése, hogy a boncnok kezén ott van a fertőző anyag, csak seb kell hozzá, hogy a vérbe jusson, márpedig seb minden szülő nő testén található. Semmelweis volt az első, aki észrevette: a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és a fertőzést az orvos keze terjeszti. Ezért a hozzá beosztott orvosoknak azt javasolta, majd arra kényszerítette őket, hogy mielőtt a beteghez érnének, erős fertőtlenítő szerekkel - elsősorban klórmésszel - mossanak kezet.

Felfedezését nagyon sokan elutasították, számos ellenséget szerzett magának azok között az orvosok között, akik büszkék voltak kezük „kórházi szagára", és mélységesen sértette őket a feltételezés, hogy ők okoznák a betegek halálát. Ahol azonban bevezették a fertőtlenítést, szinte teljesen megszűnt a gyermekágyi láz, Semmelweis osztályán például 18 százalékról kevesebb, mint két százalékra csökkent.

Semmelweis felfedezését nem publikálta, inkább levelekkel árasztotta el Európa szülészeit, akik közül sokan felháborodva utasították vissza a magyar orvos „zaklatását". Amikor aztán kitört az 1848-as forradalom, a bécsi doktorok a nemzeti érzésre apellálva megszabadultak kényelmetlen magyar kollégájuktól. Barátai kiharcoltak neki egy magántanári állást, de mivel a szülészetre többé nem tehette be a lábát, csak előadásokat tarthatott volna.

A csalódott, a támadásokba és áskálódásokba beleunt Semmelweis 1850 végén Pestre költözött, ahol 1851-ben a Rókus kórház főorvosának, majd 1855. július 18-án a szülészet és nőgyógyászat professzorának nevezték ki a Pesti Tudományegyetemen. A vezetése alatt álló intézményben a gyermekágyi láznak szinte nyoma sem maradt, Semmelweis végzett hazánkban először petefészek műtétet, és az elsők között császármetszést.

Kiterjedt praxist épített fel, megnősült és gyermekei születtek, az önkényuralom korában lelkes hazafiként munkálkodott.

A gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéséről csak 1858-ban közölt hosszabb cikksorozatot az Orvosi Hetilapban. 1861-ben adták ki német nyelven monográfiáját, de még a legkiválóbb orvostanárok közül is csak kevesen fogadták el elveit. Utolsó éveiben súlyos idegrendszeri tünetek, a kezdődő elmebaj jelei mutatkoztak nála, ezért a Bécshez közeli Döblingbe szállították, abba az ideggyógyintézetbe, ahol Széchenyi István is meghalt. 1865. augusztus 13-án halt meg az akkor jellemző durva bánásmód következtében kapott csontvelőgyulladásból eredő szepszisben, vagyis vérmérgezésben, amelynek kórlényegét felfedezte. Nem érte már meg, hogy az antiszepszis elve előbb Londonban az elsőségét elismerő Lister, majd Pasteur révén Párizsban és a végén a bécsi orvosok között is diadalmaskodjon.

Hamvait 1891-ben szállították haza Bécsből, és a Kerepesi úti temetőben helyezték el. Stróbl Alajos róla készített szobrát 1906-ban állították fel az Erzsébet téren, a műemlék 1948 óta a Szent Rókus Kórház előtt áll. Halálának centenáriumi évét az UNESCO Semmelweis emlékévnek nyilvánította. Ekkorra állították helyre orvostörténeti múzeummá berendezett budai szülőházát is, 1965-ben kertjébe hozták hamvait.

A magyar orvostudomány nemzetközi hírű, kiemelkedő alakjának nevét viseli e múzeum és a budapesti orvostudományi egyetem is. Születésének évfordulóján évente Semmelweis-napi megemlékezéseket és ünnepségeket tartanak, melynek keretében elismerésben részesítik a szakma kiválóságait.