1876-ban a libanoni Bécharré település lakói ámulva nézték, amint a település egyik félreeső ligete körül lázas munka kezdődött. A munkások egy falat húztak fel az erdő köré. A falat nem más, mint Nagy-Britannia uralkodója, Viktória királynő fizette. Hogy mi szükség volt a kevesebb mint 400 fa körülkerítésére? Az ok egészen hétköznapi volt, nehogy a kecskék lerágják az ifjú sarjakat.

A természetvédelem ekkoriban húzta fel a gyermekcipőt, éppen négy éve jött létre a világ első nemzeti parkja. A libanoni eset azonban több szempontból is érdekes. Nem túl gyakran kapcsoljuk a természetvédelmet a vallásokhoz, ebben az esetben azonban az lehetett a helyzet, hogy Viktória királynő a Bibliában olvasott már a libanoni cédrusokról (Cedrus libani).

Egészen biztos, hogy ekkoriban valamely angol utazótól hallott arról, hogy a Libanon-hegység kopár nyugati lejtőin megtalálta a legutolsó élő 375 példányt. Ez már akkoriban is vörös könyves kategória volt az elmúlt 5000 év erdőpusztítása után. Mindenesetre a fal építése éppen időben jött, mondhatni a kereszténység megmentette ezt a fajt a kipusztulástól. A cédrusok élettere egykor a marokkói Atlasz-hegységtől (atlasz cédrus, Cedrus atlantica) a Himalájáig (himalájai cédrus, Cedrus deodara) húzódtak, követve a mediterrán éghajlat hegyvidéki területeit.

Elszigetelődésük azzal járt, hogy külön fajokra váltak szét. Egy különálló faj él még Ciprus szigetén is (Cedrus brevifolia, Henry). Hajdanán a libanoni cédrus szinte minden hegyvonulatot beborított a mai Izrael, Libanon, Szíria és Dél-Törökország területén. Biológusok becslései szerint Libanon egykori területének 74%-át borították erdőségek, bár azt is hozzá kell tenni, hogy ezeknek csupán egy részét alkotta a libanoni cédrus.

A fafajnak hatalmas pechje volt, hogy az első nagyobb civilizációk éppen a termékeny félhold területén alakultak ki, melynek a kellős közepére esett a Libanon- és az Antilibanon-hegység. Egyiptomtól Mezopotámiáig csak itt nőttek olyan fák, amiből épületeket, hajókat, egyszóval komolyabb szerkezeteket lehetett ácsolni. Ezek közül is kiemelkedett a libanoni cédrus, ugyanis a többi fafajhoz képest sokkal keményebb és tartósabb fát adott, sőt még egyéb extrákkal is rendelkezett. Illatos gyantájából készült cédrusolajjal nagyszerűen lehetett konzerválni a múmiákat, de használták füstölőként is. Gyümölcséből balzsamot és gyógyszert készítettek, levelei néha mannaszerű édes levet izzadtak.

Hufu fáraó libanoni cédrusból épült napbárkája

A történelem első feljegyzett erdőirtása is a libanoni cédrusokhoz kapcsolódik, amikor a föníciai Büblosz városa mellett az egyiptomi export kedvéért egy egész cédruserdőt vágtak tarra. Az egyiptomiak ugyanis a satnya pálmafáikból nem tudtak rendes szarkofágokat, hajókat, épületeket emelni. Így voltak ezzel a babilóniaiak, az asszírok és a többi mezopotámiai nép, akik hol kereskedelemmel, hol erőszakkal szerezték be az értékes alapanyagot. Közben a föníciaiak flottát építettek a cédrusokból, és ha hinni lehet nem csak a Brit-szigetekig jutottak el, de cédrushajóikon körbehajózták egész Afrikát, igaz egyiptomi megbízásból.

Föníciai hadihajó

A cédrus - a bíbor és az üveg mellett - a föníciaiak egyik fő exportcikke volt. Hirám király például Salamon templomához is adott el cédrusfát, ebből az anyagból készült el a Szentek szentje, ahol a frigyládát is őrizték. Később a kereszténység is kitüntetett szerepet tulajdonított a cédrusnak, az egyház szerint Krisztus keresztje is libanoni cédrusból készült. Átvitt értelemben az örök élet jelképe lett. Több festményen is ábrázolták a középkorban, azonban csak feliratokból ismerjük ezeket, hiszen a középkori festők egyike sem látott sohasem cédrusfát. A római korra már alaposan megfogyatkoztak a cédrus-erdők, Hadrianus császár egy tollvonással császári tulajdonba vonta őket, hiszen a hadiflottának fontos nyersanyagot biztosítottak. A fennálló erdőket határkövekkel kerítették körbe, melyek még ma is megvannak, többségük múzeumokban.

A későbbi korok uralkodói már törekedtek arra, hogy a megmaradt cédrus erdőket fenntartható módon kezeljék, de az ilyen törekvéseket minduntalan megszakították a háborús periódusok. Annak ellenére, hogy Viktória királynő lekeríttette az egyik utolsó 102 hektárt (~1 km²), a törökök még felhasználták talpfának és fűtőanyagnak a vasútépítések során, de például ugyanezt tették az angol csapatok is az első világháborúban.

Ennyi maradt - Az Úr cédrusai

Bejrúttól két-három órás autóuton érjük el Bécharré települést. A Kadisha-völgy szurdokában utunkat maronita keresztény kolostorok kísérik, akik a cédrusokhoz hasonlítják a maguk földhöz való ragaszkodásukat. Már az utolsó településeket is elhagyjuk és kopár hegyoldalak között vezet az utunk, amikor 2000 méteres magasságban, a kopár völgyben felbukkan egy valószínűtlenül zöld folt.

A helybéliek által az "Úr cédrusainak" nevezett liget volt az utolsó túlélő cédrus erdő a Libanon-hegységben. Körülbelül 375 fája közül kettő 3000 évnél is idősebb, tucatnyi idősebb ezer évnél, és a többi is legalább egy évszázados. 4 fa éri el a 35 méteres magasságot, 12-14 méter kerületű törzsükre rengeteg Döbrögit fel lehetne kötözni. Itt található az a nevezetes "Zászló cédrus" is, amely pillanatnyilag a libanoni zászló zöld részét képezi. Jelenleg az Úr cédrusai egy 646 hektáros erdőrezervátum részét képezik.