175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor. Hagyatékának egy része mind a mai napig nincs feldolgozva. A Magyar Tudományos Akadémia és a British Museum is őriz ilyen dokumentumokat. Keveset tudunk róla, zárkózottságáról és végtelen szerénységéről viszont sokan megemlékeztek már. Kőrösit még halála után is hosszú ideig szanszkrit nevén ismerték Tibetben: ő volt Philangi Dasa, a nyugati hívő. Íme, néhány kevésbé ismert életrajzi adalék nagy tudósunkkal kapcsolatban. 

Eső életrajzírója az Indiába került Duka Tivadar. Negyvennyolcas honvéd hadnagy volt, akinek élete szintén egy kalandregény. Görgey tábornok hadsegédeként itthon nem várt rá fényes jövő. Világos után Londonba ment, és a Szent György Kórházban elkezdte tanulmányait.

Diplomája megszerzése után angol katonaorvosként a gyarmatokra helyezték. Természetesen fontosnak tartotta, hogy neves honfitársa emlékeit fölkutassa.

1854-ben elment Kalkuttába, a Bengáli Ázsia Társaság könyvtárában őrzött dokumentumokat nézte át. Csak jegyzéket készített róluk, lemásolni nem volt ideje. Az „Alexander Csoma de Kőrös” feliratú kis vasládikóban leveleket, iratokat talált. Könyvet akart írni Kőrösi Csoma Sándor életéről. 

A tudósról készült életrajza azonban egy ponton nagyon hiányos.
 
Az Indiában élő Sir William W. Hunter a brit birodalom állami hivatalnoka volt. Ő az, aki első külföldiként Kőrösi Csoma életéről írt. 1885-ben A zarándok tudós címmel egy folyóirat közölte írását.

Amit Duka Tivadar – az őt befogadó Anglia iránti egyfajta lojalitásból – nem írhatott meg, Hunter megtette. Reálisan bemutatta az angol gyarmatbirodalom visszásságait, az indiai brit kormányzat lenéző modorát. Ugyanazzal a megalázó magatartással viszonyultak Kőrösihez, mint ahogy az indiai tudós brahmanákkal bántak… 
 
 
Kőrösi Csoma életművének széleskörű megismertetését Baktay Ervinnek köszönhetjük. Bebarangolta Kőrösi Csoma Sándor útját, számtalan fotót készített. Felkereste a zanglai és phuktáli kolostorokat is, ahol Csoma oly nagy nehézségek közepette dolgozott.
 
1832. április 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar követhez írt levelében Kőrösi maga figyelmeztet:

„…ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismeretére tettek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”

 
Kőrösinek a Tibeti szótár előszavában írt üzenete: 

„Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találandnak tanulmányozásában, szem előtt tartva nemzeti érdekük, szokásaik, viseletük és nyelvük érdekeit, még pedig azért, mivel a szanszkrit nyelvnek alkotása, valamint több indiai nyelveké is nagyon párhuzamos a magyarokéval.”

Henry W. Torrens, az Ázsiai Társaság titkára ezt mondta róla: „Jellemének legbámulatosabb vonása volt: rendkívüli bizalmatlansága magában oly tárgyakra nézve, melyekben mestere lehetett volna hét világ tudósainak…”
 
Rövid részlet dr. Gerard leveléből, aki felkereste Kőrösit a tibeti kolostorban, miközben a tibeti szótáron és nyelvtanon dolgozott:

„És most azon magyar tudós felé fordulok, aki a legérdekesebb tárgyak egyike, melyekkel ez utazásomban találkoztam… Kanum faluban találtam őt kicsi, de érdekes viskójában, környezve könyveitől s a legjobb egészségben… Örömtől és megelégedéstől áthatottan mutatta fáradalmának gyümölcseit.

Rendkívüli kitartása eredményt aratott, és ha egész lelkülete nem lenne áthatva tanulmányaitól, komoly akadályokra találna munkásságának közepette az éghajlatban és idegenszerű helyzetében, tekintve, hogy a csikorgó hideg itt négy hónapig tart.”
 
Dr. Campbell, a dardzsilingi angol ügyvivő, régi ismerőse és barátja volt Kőrösi Csoma Sándornak. Ő volt mellett utolsó napjaiban, s írt utolsó beszélgetéseikről.

Arról, hogy a beteg tudós zokszó és panasz nélkül tűrte a lázas állapotot is. A legnagyobb elismeréssel beszélt a székely magyar tudósról, aki végcéljaként ekkor is a magyar őshaza megtalálását emlegette:

„Úgy látszik, hogy e beszélgetések alkalmával Kőrösi úrnak mintegy előérzete volt, hogy halála közelgett, mivel ezelőtt soha oly nyíltan nem beszélt, és sohasem fejezte ki akképp véleményeit. Mintha óhajtotta volna, hogy azok emlékezetben maradjanak.”