Olyan őshonos állatfajokkal, mint a robusztus bivaly, a termetes szürke marha, a szilaj hucul vagy a jámbor kárpáti borzderes nagy valószínűséggel találkozhatunk hazánk természetvédelmi területein.

A hegyvidékek karbantartói a kárpáti borzderesek és a huculok

Urbán László, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának tájegységvezetője a Kék bolygó magazin stábjának elmondta, hogy a nemzeti park területén található legelők nagy része emberi beavatkozás hatására jött létre, és a fenntartásnak az a kíméletes módja a szakember szerint, hogy legeltetéssel kezelik ezeket.

A kárpáti borzderes a Kárpát-medencében őshonosnak vagy régen honosultak tekinthető. Védelmével egyebek mellett a Polyán Egyesület foglalkozik. De a Borsod megyei Gömörszőlősőn is találkozhatunk ezzel a fajtával. A szakértők úgy tartják, hogy a borsderes a hegyvidéken sokkal alkalmasabb bármelyik eddig használt szarvasmarhafajtánál az ökológiai gazdálkodásra. Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke és intézetigazgatója megjegyezte, hogy Gömörszőlősön két különböző vérvonal egyedei vesznek részt a fajtamentő programban.

Gömörszőlőstől 30 kilométerre, Jósvafőn található Magyarország legnagyobb szabadon tartott állami ménese. A hucul egy ridegtűrő lófajta, nem feltétlen igényel istállózást, nagyon jó takarmányhasznosító és bármilyen terepen képes közlekedni – magyarázta Boros Krisztián, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság hucul ménesének állományvezetője. Elhangzott: a tenyésztés elsődleges célja a génmegőrzés, ám a ménes máshogy is hasznot hajt. Az állományvezető megjegyezte, hogy fokozottan védett területeken legeltetnek, ahova gépek nem jöhetnek be, így a legelők ápolásáért és az erdősödés visszaszorításáért a huculok felelnek.

A bivalytartás élethelyeket teremt más fajoknak

Míg a huculok és a kárpáti borzderesek a hegyvidék, addig a termetes bivalyok a víz közeli, lápos legelők gondnokai. A kápolnapusztai bivalyrezervátumban is legelőgazdálkodás folyik, amely révén sok veszélyeztetett faj jut élőhelyhez. Kovács Zoltán, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi őre megjegyezte, hogy a legelőre a ’90-es években telepítettek ürgéket, amelyek azóta elszaporodtak. A túzok védelme érdekében Dévaványán ugyancsak a vízibivalyok gondozzák a területet. Azokat a legelőket tartják karban a patások, amelyek a madarak fontos nászhelyei más néven dörgőhelyei.

Széll Antal, a Körös-Maros Nemzeti Park természetvédelmi területfelügyelője elmondta, hogy a bivaly szeret vizes környezetben élni, mivel ázsiai származású faj. A száraz puszta mögött is található egy mélyebb fekvésű, régi érmaradvány különböző sás, zsombékos területekkel, nyílt vízzel. Ezek az állatok ott érzik igazán elemükben magukat, míg a magyar szürke marhát a száraz terek kezelésére használják – tette hozzá.

Mindkét állatfaj nagymértékben hozzájárul a hagyományos pusztai élettér fenntartásához: legelésükkel, taposásukkal visszaszorítják a tájidegen növényeket, ezzel is segítve a természeti környezet megőrzését.