Kutatók szerint Madagaszkár 101 makifajának többségét kihalás fenyegeti, mindennek súlyos következményei lehetnek esőerdei otthonukra nézve.

A Rice Egyetem kutatóinak új tanulmánya a lemurok esőerdei fapopulációkra gyakorolt pozitív hatásáról árulkodik, és egyben aggodalmat is kelt, eltűnésük mennyiben befolyásolhatja a régió gazdag biodiverzitását.
 Vöröshomlokú maki (Fotó: AFP)

Madagaszkár esőerdeiben a fák nagy része gyümölcsöket termel, amelyeket a makik elfogyasztanak, cserébe ürülékükkel erdőszerte szórják a fák magvait. Ez a magszórás létfontosságú szerepet játszik a fafajok regenerálódási képességében, ugyanakkor hatásait kevésbé tanulmányozták, különösképpen ama esetekben, amikor több magszóró faj érintett.

A fák esetén az állatok nyújtotta magszórás evolúciós előnye, hogy a magok a szülőfától – ahol túlélési esélyük elenyésző lenne - nagy távolságba kerülhetnek, vagy pedig egyenesen olyan környezetbe jutnak, ahol nagy valószínűséggel kicsírázhatnak és életben maradhatnak.

A vizsgálatot Amy Dunham és Onja Razafindratsim vezette, három éven át azt kutatták a sziget délkeleti részén, milyen szimbiotikus kapcsolat áll fenn a gyümölcsfogyasztó makik és a fák között. Megfigyelésekből, kísérletekből és matematikai modellekből származó adataik azt demonstrálják, hogy a lombozatot alkotó fák magvainak 300 százalékkal nagyobb esélye van a kicsírázásra és csemetévé fejlődésre, ha makik révén utaznak, mintha egyszerűen a földre hullanak.

A három vizsgált lemurfajból egy különösen jó megérzéssel szórja szét a magokat a kicsírázáshoz és túléléshez legalkalmasabb helyeken. Más fajok nem ilyen szelektívek, de még így is előnyösek a fáknak, mivel a magvakat messze juttatják. Az erdők kertészeiként a makik így megerősítik a fapopulációkat. A vizsgálatról az Amerikai Ökológiai Társaság Ecology folyóirata számolt be.

A kutatás részeként három makifajt – vöröshomlokú és vöröshasú makit, illetve a fekete-fehér varit – figyeltek meg. 24 csoportot követtek több mint egy éven át rádiós nyakörvek nélkül, emellett három éven át végeztek kísérleteket magokkal is. Kiderült, hogy a makik által szállított magvak sokkal nagyobb eséllyel gyökereztek meg és maradtak életben. Különösképpen a vöröshomlokú maki volt hajlamos a szülőfáktól messze, és olyan helyeken elhullajtani őket, ahol hiátusok tátongtak a lombozatban. Mindez igen előnyös volt a csírázáshoz.

Dunham szerint a fák profitálnak magvaik széles körű szórásából, és bizonyos fajoknál a makik a legfőbb vagy éppen egyetlen magszórók. A rendszer legnagyobb testű gyümölcsfogyasztóiként eme lemurok a madaraknak vagy denevéreknek már túl nagy magokat is le tudják nyelni. Razafindratsima kiemelte, a szülőfától messze jutott magoknak nagyobb esélye van a túlélésre, mert kisebb a magoncok közötti versengés aránya. „Ha közel vannak a szülőhöz, ugyanazon természetes ellenségekkel – mint talajkórokozókkal vagy magfogyasztókkal – szembesülnek, ami nagyobb arányú pusztulást eredményez” – teszi hozzá.

A magszóróikat elveszítő fák egyszerűen a földre hullajtják a magokat, ilyenkor a túlélés esélye igen csekély. „A makik fontos szerepet töltenek be kertészekként. A csírázáshoz és túléléshez alkalmas területeken történő magszórással növelik a fák esélyét a megújhodásra” – magyarázza.

A kutatók abban reménykednek, hogy tanulmányuk hozzájárul a makik, ennélfogva az esőerdők védelmét célzó erőfeszítésekhez. (Az erdőségeket az utóbbi években károsan érinti a gazdasági és politikai instabilitás.) Dunham elmondta, a gyümölcskedvelő makik populációja az egész szigeten hanyatlik, és nagyon keveset tudnak arról, hogy valójában milyen hatással vannak a fapopulációkra. Ha alaposabban feltérképezik a rendszert, talán felderíthetik, hogyan változhat a közösség összetétele a makik eltűnésével.