„Felejtsd el, hogy tobzoskát látsz a vadonban!" – mondja Dr. Rahimatsah Amat, a WWF Malajzia volt elnöke, a Sabah Környezetvédelmi Alap létrehozója.

Kota Kinabalu nyüzsgő tengerpartjának éttermében ülünk, és épp azt nézzük Rahim okostelefonján, hogyan szerelik fel vadőrei az orvvadászok elfogásához használt kamerákat Borneó nemzeti parkjaiban. Ahogy a férfi mondja, csakis az összehangolt ellenőrzés, az állandó hivatalos jelenlét és a természetvédelmi területekre bevezető utak minimalizálása állíthatja meg a csempészeket.

A globálisan elterjedt illegális vadászat és állatkereskedelem, a természetes élőhelyek felszámolása és az esőerdők fakivágása nem egy olyan fajt sodort a kihalás szélére, mint a jávai tobzoska (Manis javanica). A félénk, éjszakai rovarevőt a húsáért és a hagyományos orvoslás során felhasznált pikkelyeiért a világon leginkább csempészett emlőseként tartják számon. A tobzoskák mellett csak az utóbbi negyven évben eltűnt a rinocéroszok 95 százaléka, az elefántok létszáma az évi 30 000 példány kilövésével az eredeti 3-5 millióról 470 ezerre csökkent, és elveszett nemcsak Borneó őserdeinek 75 százaléka, de minden egyes nap hat orangután is áldozatul esik az illegális tevékenységnek.

Sokan nincsenek vele tisztában, de az ez az egyik legjövedelmezőbb szervezett  bűnözés a drog- és az emberkereskedelem mellett, mintegy 23 milliárd dollárt termel évente. Ehhez szorosan kapcsolódik még a vagyonokat jelentő esőerdőirtás is, ami 32 375 hektár területet érint naponta, elpusztítva így 135 növény- és állatfajt, 24 óránként.

„A fejlődő világ arra kényszerít mindannyiunkat, hogy fogyasztókká váljunk, hogy megvegyük a hűtőt, az egy méter átmérőjű lapos tévét, a vadiúj motort, amihez persze pénz kell” – mondja Rahim. A pálmafás tengerparton muszlim családok tűnnek fel, az étteremben hangosan születésnapot ülnek, égnek a gyertyák, durran a tűzijáték, az ajándékok halomba pakolva állnak az alig 5 éves ünnepelt előtt. Közelebb húzom Rahimhoz a székemet, és kiteszem Sabah térképét magunk elé az asztalra, hogy azon tanulmányozzuk az orvvadászok által veszélyeztetett esőerdők pontos elhelyezkedését.

„Vegyük például a Tabin Vadvédelmi Területet, ahová a szumátrai orrszarvúkat is áttelepítették évtizedekkel ezelőtt – mutat Rahim a Sabah tartomány keleti részére. – Ha a szatelitet néznénk, akkor itt egy olyan maroknyi erdőt látnánk, ami körbe van véve az olajpálma ültetvényekkel, a határában pedig helyi törzsek tagjai élnek. Ők világéletükben földművelésből, vadászatból tartották fenn magukat. Most, a technikai világ beköszöntével mi lesz a legegyszerűbb bevételi forrásuk? Persze hogy az, ha eladják a levadászott állat húsát, a megszerzett teknőstojásokat, vagy összeszedik a tobzoskákat.
Malajziában ráadásul még egy dolog nehezíti a vadvédők helyzetét, méghozzá az a törvény, ami a helyi törzseknek egyfajta születésüknél fogja járó jogot biztosít az erdő használatára. Csakhogy itt már nem arról van szó, mint nagyapáim idejében, hogy lelövünk egy vaddisznót, és azt megosztjuk a közösséggel, hanem arról, hogy kihasználjuk az erdő erőforrásait, és nem csak azt vesszük el, amire a megélhetéshez szükségünk van, hanem mindent, amiből pénzt lehet csinálni.”

Ahogy Rahim mondja, 2 évvel ezelőtt új trend jelent meg az orrvadászok körében, az elefánt agyara mellett a bőre is kelendő lett. A szaúdiak pl. gyöngyszerű ékszert készítenek belőle, amit aztán méregdrága nyakláncként adnak majd el. Rahim vadőrei találtak rá a szerencsétlenül járt nőstény tetemére. Az elkövetők az állat húsához nem nyúltak, de tökéletesen megnyúzták az elefántot. Tehát most már nem csak a bikák és az agyaraik miatt kell aggódniuk, de minden kifejlett nőstényért is. A trend Nepálban és Mianmarban is megjelent.

„Amikor a WWF Malajzia elnöke voltam és a helyi TRAFFIC-kal, a vadkereskedelmet monitorozó szervezettel dolgoztam együtt a tobzoskák ügyén, tökéletesen fel tudtuk térképezni az illegális láncolatot. A gyakorlat nagyon egyszerű: a kereskedőknek, akik lebonyolítják az üzletet, ún. kifutófiúik vannak Sandakanban vagy Tawauban. Ez a kifutófiú lesz kapcsolatban a helyiek kisebb csoportjaival, akik háborítatlanul ki-be járkálnak az erődbe, arra hivatkozva, hogy nekik joguk van itt lenni, hisz csak a több ezer éves hagyományt követik. Úgy ismerik a területet, mind a tenyerüket, hisz mindig is itt éltek. Mindent látnak, hallanak, pontosan tudják, hol keressék a vadállatokat. Próbáljuk ugyan rajtuk tartani a szemünket, de ez egy ezer hektáros erőben még kamerák és drónok használatával is képtelenség, és megfelelő számú emberünk sincs a parkokban egyelőre.”

Miért éppen a tobzoska az új célpont? – kérdezem Rahimot. A születésnaposok lassan szétszélednek, viharfelhőket kezd hozni a szél. Rahim belekortyol a jázminteába, majd hátradőlve azt feleli: „a vaddisznóval trükkös a helyzet. A mostani jogszabályok szerint az adott természetvédelmi területen élő népcsoportok havonta 2 disznót lőhetnek ki engedéllyel, az összes többi próbálkozás illegálisnak minősül. Arról nem beszélve, hogy az elfogásukhoz házi készítésű fegyver kell, ami hangos, ráadásul a sebesült állat könnyen elszalad, ha mégsem, akkor nehéz kizsigerelni, megnyúzni, annyira nem is ér sokat a húsa, és szinte lehetetlen feltűnés nélkül kicipelni az erdőből. Ezzel szemben a tobzoskákkal teljesen más a történet. Kilónkénti áruk 280-300 ringgit (20 000 Ft), ha szerencsés az ember, akkor egy éjszaka két állatot is meg tud fogni, darabja 4 kiló. Míg a falusiak legtöbbje megszakad a munkában, hogy megkeresse a havi 240 ringgitet, addig az illegális vadászok egy este alatt akár 1920 ( 132 500 Ft.) ringgitet is összeszedhetnek. Akkor is, ha ennek csupán két-három százalékát kapják meg, máris minden rokonuknál jobb a jövedelmük.”

Ahogy Rahim magyarázza, a vadászoknak szükséges kutyával menni a terepre. Mi magunk soha nem szagolnánk ki a tobzoskákat, de ezek, mintha drogot keresnének, be vannak tanítva, azonnal megtalálják őket. Mit csinál a megrémült tobzoska? Nem elszalad, hanem gombóccá gömbölyödik, így az orrvadászok egyszerűen felkapják a jószágot és belegyömöszölik a zsákba. A helyi etnikumoktól aztán a kifutófiú szedi össze a még elő állatokat, amiket az éjszaka leple alatt vagy Sandakanba vagy ide, Kota Kinabaluba szállít, ahol aztán minden részüket felhasználják.

Szó szerint gyári munka folyik a zárt ajtók mögött. A tobzoska húsát ínyenceknek szánt levesekhez lefagyasztják, amit majd halként felcímkézve szállítanak tovább hajón. A pikkelyeit forró vízzel távolítják el, porrá őrlik és a tradicionális orvoslásban értékesítik.

Csak hogy megértsük, milyen volumenű csempészettel is állunk szemben, itt van példának a legutóbbi borneói eset. Sabah rendőrsége idén februárban leplezte le azt a tobzoskákra szakosodó szervezetet, amely hét éve működött már Kota Kinabalu és Tuaran kerületekben.

Sabah vadvédelmi csoportja a nyomozás során két gyárat és egy raktárat szállt meg, amelyekben lefoglalta a ketrecekben lévő tobzoskákat, hat hűtőládányi fagyasztott húst, és tíz zsáknyi, az állatoktól származó pikkelyt is, amiknek összértéke 4 millió ringgit volt. Egy helyi, 35 éves férfit letartóztattak, akinek a kocsijában további 35 tobzoskát találták, szerencsére még élve. A gyanúsított a kihallgatás után végül elvezette a rendőröket egy újabb raktárhelyiségbe, ahol három konténernyi tobzoska húst tartalmazó dobozokat fedeztek fel. A vizsgálat során kiderült, hogy a letartóztatott férfi a gyárak vezetőjeként tevékenykedett, ő vásárolta meg az állatokat a helyi illegális vadászoktól, ő gondoskodott a feldolgozásukról és dobozolásukról is.

„Persze mindig Kínát hibáztatjuk, mint az illegális vadkereskedelem célállomását – mondja Rahim -, bár az igaz, hogy míg van kereslet, lesz kínálat is, ám sokszor a keresletet a kínálat okozza, vagyis egy jól meghirdetett termék akkor is kelendő lesz, ha annak az égvilágon semmi haszna nincsen.
Ha megnézzük Borneó térképét, szinte nem találunk olyan természetvédelmi területet, ami ne lenne veszélyeztetett az orvvadászok tevékenysége miatt. Ahhoz azonban, hogy megértsük az illegális vadászat elharapódzásának okát, először is meg kell vizsgálnunk Sabah földrajzát. Az 1950-es, 60-as években szinte senkinek nem volt pénze, a politikusok ugyanolyan nincstelenek voltak, mint mi, a szavazópolgárok. Hogy bevételhez jussanak, és képesek legyenek biztosítani az egyre növekvő népesség ellátást, el kellett dönteniük, hol lehet a tartományban mezőgazdasági területeket kialakítani, így felosztották Sabah-t aszerint, hogy mennyire gazdag a földje. Amint ez megtörtént, az esőerdők mintegy 30 százalékát azonnal az agrárszektor alá vonták, és egy részét 99 évre bérbe adták az olajpálma-ültetvény társaságoknak. Abban az időben senki nem beszélt az esőerdők kivágásának negatív hatásairól, vagy a biodiverzitás megőrzésének fontosságáról, senki nem tudta, milyen károkat fog okozni a pusztítás az ökoszisztémában, egyszerűen kellett a föld az emberek etetéséhez.
Tehát azokat a területek, amiket nem tudtak felhasználni az agrár szektorban egyszerűen meghagyták erdőnek fakitermeléshez vagy nemzeti parkoknak. A legtöbb vadállat teljesen kiszorult eredeti lakóhelyéről, és elvándorolt. Megjelent az ember és állat konfliktusa, az ültetvényeken felbukkanó elefántokat tömegesen mérgezték meg. De senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ügynek, mert mindenki mással foglalkozott, egyedül a Sepilok orangután centrum ismerte fel, hogy az élőhelyüket vesztett emberszabásúaknak kell egy befogadóhely. Majd később megkezdődött a szumátrai orrszarvúk átköltöztetése is a Tabin Vadvédelmi Parkba. Csak a 80-as 90-es években ismertük fel, hogy a föld, a növényzet, az állatok mind-mind összefüggésben állnak egymással az adott terület egészséges ökoszisztémájának fenntartása érdekében, de akkor már késő volt, és az ázsiai kereslettel kezdetét vette a vadállatok kereskedelme” – meséli a történetet Rahim.

Bár Sabah Erdészeti Osztálya idén a már meglévő vadőrök mellé 25 fős, Thaiföldön képzett fegyveres, magánszervezethez tartozó csapatot hozott létre, ami két évig fog működni a veszélyeztetett körzetekben, Rahim szkeptikus, nem hisz a fegyverekben. Ahogy mondja, az erőszak erőszakot szül, itt is el fog kezdődni a vérengzés, mint Afrikában, ártatlan vadőrök esnek majd áldozatul, és az illegális vadászat ugyanúgy folytatódik tovább. Ezért jött az az ötlet egy évvel ezelőtt, hogy vérontás helyett az erdőkbe felszerelt kamerákkal próbálják meg felvenni a harcot az orvvadászokkal, jól képzett szakembereket alkalmazzanak, és akció közben érjék tetten a jogsértőket. Ennek a segítségével tudták bizonyítani például azt is, hogy a milícia tagjai vadhúst próbáltak meg kihozni az erdőből. Bár Rahim munkáját a kevés létszám mellett a kamerák folytonos eltűnése is nagyban akadályozza, ő és csapata nem adja fel. Sőt!

Ahogy mondja, addig nem állnak meg, amíg nem sikerül elérni Borneó, vagyis Sabah megvédése érdekében, hogy a Danum Valley-Maliau Basin-Imbak Canyon (vagyis röviden DaMaI) esőerdő komplexum, amely a kontinens egyik legutolsó és legritkább érintetlen növény- és vadvilágát foglalja magában, UNESCO Világörökségi státuszt kapjon és képzett vadőrök felügyeljék.

Ha ez megtörténik, a cserélődő kormányok már nem engedélyezhetik az UNESCO rábólintása nélkül a fakitermelést a területen, a turizmus megugrik, és a nagy forgalom ki fogja szorítani az orvvadászokat a területről, mert Rahim szerint sajnos a pénz jóval nagyobb úr az helyi törzsek körében, mint az az erőfeszítés, hogy megértessék velük, felelősséggel tartozunk környezetünkért.