Zanati Zsófia:
A csönd mint zene - Baróti István orgonaművész a hét és fél boldogságról

B. I.: A rezgés, ami kisgyermekként elkapott, a harangkötél volt Budakeszin. Kati nénivel ketten harangoztunk a miséken, s a kötél lehozta a harang hangját. Az óra elütötte az x órát, mi fülünkhöz tartottuk a kötelet, s mikor abbamaradt a hangütés, akkor húzni kezdtük. Azután amíg várakoztunk, a hátamat nekitámasztottam az orgonának, és akkor egy másikfajta rezgést éreztem: az orgona búgó basszusait és a szelepek kattogását. Ettől kezdve a fülemet már az orgona oldalához tapasztottam, és mindig csak azt a hangot akartam hallgatni, amit az orgona kiadott magából.

Minden mondatában benne van a rezgés, a hangzás. Mintha másfajta szótára volna a világhoz. Ön is így érzi?
Ez evidens, azt hiszem. Nap mint nap együtt élek velük. Az egyház mai gyakorlatában szembesülnöm kell a sípos orgona és az elektronikus orgona rezgése, hangzása közötti különbséggel. A sípos igényes és drága, a másik könnyebben hozzáférhető ipari termék, mert a sípos orgona tört részébe kerül. Vettünk egy orgonát – mondja a pap, és odahív, hogy nézzem meg. Elmegyek megnézni. Ott áll egy láda, hangszórókkal – ez az orgona. Még ha egy világhírű orgonának vették is le a hangszíneit és adják vissza digitálisan, akkor sem az. Mert a levegő befújása által a síp anyaga is rezeg. Ezt a rezgést adja át a levegő, és az ér el engem. Szinte mellbe vág egy jó, energikus basszushang, ami a sípos orgonából kiáramlik. A digitális orgonánál ez elképzelhetetlen, hiszen ott egy membrán rezeg, és utána szólal meg a levegő rezgése. De az nem az a minőség, hiszen eredendően másképp jön létre.

Gyakorlásra sem alkalmas?
Bizonyos szinten igen, hiszen meg lehet tanulni otthon a műveket a meleg szobában; nem kell könyörögni se, hogy a hideg templomban engedjenek gyakorolni. Ahol még a villanyszámlát is felszámítják, holott az 1 lóerő, amit a motor elfogyaszt, nem kerül éppen nagy összegbe. „Tegyünk jót mindenkivel, főképp pedig hittestvéreinkkel” (Gal 6,10) – ezt jól meg kellene fontolni, amikor egy tisztességes orgonista azért kuncsorog, hogy engedjék oda az orgonához.

A fűtetlen templomokról, és arról, hogy nem szívesen engedik be őket gyakorolni, nagyon sok növendék panaszkodik, bizonyára Önnek is.
Amikor a kántorképzőben tanítottam, be voltak osztva a növendékek a templomokba, hogy déltől mise kezdésig gyakorolhassanak; de egyre kevesebb lett az olyan templom, ahol ezt megengedték. Én 57 telet gyakoroltam át hideg templomokban.

Térjünk vissza oda, miként alakult ki az ön kötődése az orgonához. Sokan vonzódnak az orgonáláshoz, ám az orgonistának nagyon jó szinten kell megtanulnia zongorázni, ismernie kell a hangszerét, saját képességeit és korlátait. Ön kinek köszönheti a zenei alapokat, amelyekre a művészete épült?
Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert nagyon jó zongoratanáraim voltak. Apám már meghalt, 11 éves voltam, amikor anyám barátnője – hogy édesanyám helyzetén könnyítsen –, magához vett egy hétre. Sétálni vitt a fővárosban, így jutottunk el a Bazilikába, a Teréz templomba; ott hallgattam májusi litániát, orgonazúgást. Az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán állt a Zeneakadémia épülete – most óraadó tanár vagyok ott –, és 11 évesen olvastam először a táblát: „ebben a házban lakott és tanított Liszt Ferenc, Zeneakadémiánk alapító elnöke.” Ennél felemelőbb érzést - szívni ugyanazt az atmoszférát, ahol valaha a Mester lakott, járni azokon a lépcsőkön, amelyeken ő is fel-le járkált! – nehéz elképzelni. Nem tudom, a mai zeneakadémistáknak ez eszükbe jut-e?... Félek, ők már ezekkel a csodálatos, megmagyarázhatatlan dolgokkal nem foglalkoznak.

Liszt Ferenc és ön között egy másik lépcső is kapcsolódási pont, hiszen Esztergomban is Liszt nyomdokaiba lépett.
Valóban. A Bazilika százéves évfordulóján hallottam először életemben Liszt Ferenc Esztergomi miséjét, és vizuálisan láttam a harsonák hangját végigúszni a kórustól a kupolák felé a légtérben. Amikor odakerültem, a templom akusztikája volt az első, amivel találkoztam. Aztán a nagy visszhang kérdése az orgona építésekor került elő, hogy úgy kell ide orgonát építeni, hogy a visszhang ne zavarja az orgonát.

Azt szokta mondani, hogy a Bibliában benne van a nyolc boldogság, s akkor ön hét és fél boldogságot tudhat a magáénak. Ennyi orgona tervezése fűződik a nevéhez. Mit jelent az a fél?
Azt, hogy az esztergomi még nincs kész. Ez a feledik orgona, mert elég nagy összegbe kerül, és soha nem volt annyi pénz együtt, hogy egy céget megbízzunk a készítésével elejétől a végéig. Ezért az a lehetőség maradt, hogy részleteiben építsük meg.

Na de hogy szól egy fél orgona?
Nagyon jól! Épp ez a baj.

Magyarán: nem tűnik fel senkinek, hogy nincs készen?
Nem tűnik fel, mert jól szól. Azt ígértem Lékai bíboros úrnak: úgy építünk a Bazilikában orgonát, hogy észre se lehet venni, hogy átmenetileg nincs. Vállaltam, hogy mindig szól majd orgona, és ellátjuk a szertartásokat. Teljesítettem is olyannyira, hogy orgonaművész barátaim a szememre is vetik: nagy szamár vagy, miért kellett megszólaltatnod, most ezért akadozik az orgona építése! De nem fogom magam azzal kínozni, hogy nem játszom rajta, amíg nincs kész. Addig mit csináljak?!

Legfeljebb elmegy máshová orgonálni.
Nem, máshová nem megyek. Esetleg játszani, de én már nem virtuózkodom, és nem akarom a nagy Barótit, az orgonistát játszani. Realista szeretnék maradni: addig nyújtózkodni, amíg a takaróm ér. Tehát ha a reumás kezem már nem működik, akkor nem fogok tovább játszani.

A templomban csak az orgona méltóságteljes hangzását, az áhítatot, a muzsika szépségét érezzük, halljuk, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy a zene megszólaltatása a hangszeres tudáson túl mennyi fizikai munkát igényel a művésztől.
Bizonyos szempontból fizikai munka is az orgonálás. Egy-egy Bach fúga játszásakor rengeteg tizenhatodot le kell lépdelni a nagy D-től a fölső B-ig: összeadva a sok ide-odát, bizony egy kilométer is összejön; ennyit gyalogol az orgonista ültében a padon.

Tizenhat éves korában szedte szét az első orgonát és építette újra, részt vett a hazai orgonák felmérésében, köztudomású, hogy szívén viseli a sípos orgonák sorsát. Milyen a hazai orgonák állapota?
A két év alatt körülbelül az orgonák egynegyedét volt szerencsém megismerni. Akármelyik egyházat, felekezetet nézem, mindenütt elég rosszak az orgonák. Csodálatra méltó kis hangszereket is találtam, s bár én szeretem a nagy orgonákat, eszembe se jutott, hogy hozzátetessek valamit – például: de jó volna, ha itt még szólna egy trombita vagy cimbel vagy mixtúra is –, annyira tökéletes volt a hangi együttese annak a kis orgonának, hogy azt mondtam, ehhez a hangszerhez nem szabad hozzányúlni.

Mit lehet tenni a rossz állapotú műemlék-orgonák megmentéséért?
Az orgonákra is pénz kell, mint a háborúra. Mindig eszembe jut az esztergomi Bazilika orgonájának sorsa: háborús célra rekvirálták a műemlék orgona homlokzati sípjait; legalább hét mázsa ónt elvittek puskagolyónak. Hét mázsa fémből mennyi puskagolyót lehet készíteni?! Ha csak a töredéke talált, hány emberéletet oltottak ki annak a hangszernek az anyagából, amely Isten dicsőítésére épült?! Borzasztó.