A pirótai vágás gyönyörü makkerdő belsejében van. Köröskörül egy mértföldnyire nincs emberi lakás sehol, azért épitettek a vágás szélére egy kis házat a kerülő számára, aki néha hetekig sem jön össze mással, mint az erdészszel, akivel dolga van.

Ebbe a házba egyszer valami Birda Péter költözött be a feleségével, meg két kutyájával. Az ember lehetett vagy negyven esztendős, ami parasztban már éppen nem fiatal. Az asszony legfeljebb husz.

Az egész dolognak hosszu volna elmondani a történetét, regény lenne belőle. Egy lélegzetre elég annyi, hogy Pöndör Vicza volt az asszony leánykori neve s hogy azok közé a menyecskék közé tartozott, akiknek, mire fejkötő alá kerülnek, már egy fél vármegye pörge bajusza simogatta meg az ajakát. Pöndör Vicza hozzáment Birda Péterhez, mert tudta, hogy van az embernek egy kis vagyona; Birda meg elvette a leányt a multja daczára, mert néha a parasztember is megbolondul, mikor szerelmes. Hanem amint bekötötte a fejét, csak vitte egyenesen a pirótai vágásba kerülőnének. Azt előre kicsinálta az erdészszel. Szivesen rábizták az erdőt, mert megbizható ember volt, ő meg szivesen elbujt az emberek elől: ő tudta miért.

Persze nagyot nézett az asszony, mikor azon vette magát észre, hogy mértföldnyire ugyan nem turbékolhat most már körülötte más, mint az igazi vadgerlicze, meg a vadgalamb. De még közel se jöhetett a házhoz senki, mert «Urfi» meg «Kisasszony» nem értette a tréfát. Még az erdészt is majd levetkeztették a második napon, hogy elfoglalták az uj lakást.

«Urfi» meg «Kisasszony» tudniillik két igazi mészároskutya volt. Azt is tudta Birda, hogy mért hozta magával őket. Az egyik jó lesz neki, mikor az erdőt kerülgeti, a másik azalatt otthon marad és őrzi a házat.

Az asszony duzzogott egy kicsit. Micsoda élet ez? Elbujni ide a cserebogarak meg a mókusok közé! Még a templomba se járhat az ember.

Péter parasztészszel vigasztalta: «Majd bejösz velem minden vasárnap a faluba, azután együtt ballagunk haza; lesz idekint egy kis majorságod, ad tán az Isten gyereket is; majd meglásd, megszokod; te is elfelejted ami volt, én is: boldogok leszünk.»

- Igen, mikor még kend sem lesz majd itthon egész nap. Megesz az unalom.

- No, majd segitünk rajta. Nappal ezt a részt járom, itt leszek mindig közel; vagy el se megyek, mikor nem muszáj. Hisz nekem is kell egy kis pihenő. Éjjel meg ugyis alszol...

Biz' ez már egyszer meg volt. Ezen nem igen lehetett változtatni, bele kellett szépen nyugodni.

Birda jó erős sövényt vert a ház köré, azt megtetejezte dusan tövissel. Ott ugyan se ember, se állat egészséggel keresztül nem verhette magát. A sövénybe jó erős tölgyfa-ajtót vágott, azt belül lakatra tette, a kulcs nála volt. Mikor este elment, maga zárta be mindig. Az asszony bent maradt a házban, «Kisasszony» meg kint az udvaron. A kerülő nyugodtan járhatta az utját: elég biztonságban tudta a kincsét.

Eltelt az ősz, eltelt a tél, azután jött az uj tavasz. Egyszer csak zöld volt megint minden. Kezdődött ujra a nagy járás-kelés az erdőben. Pöndör Vicza, mintha a régi nevét is elfelejtette volna, ugy megváltozott. Még a templomba se nagyon kivánkozott már vasárnaponkint. Inkább küldte az urát, hogy csak menjen magában. De vigye magával Urfit is, mert itthon csak egyre veszekszik Kisasszonynyal.

Addig még értette a dolgot Birda Péter, hogy hadd menjen ő magában imádkozni, mint hogy ugy megváltozott az asszony gusztusa s megszerette a csendes erdőt; de hogy Urfi meg Kisasszony ne maradhassanak békén együtt, az már csakugyan nem fért a fejébe. Ejnye, ejnye! ez alatt alighanem lappang valami.

Urfinak nem szabad otthon maradni, annyi bizonyos. De hát miért?

Az a jó erdei levegő tisztán tartja az agyvelőt, kivált az olyan negyven éveset, amelyik már kiállotta a tüzpróbát. Birda hamar megakadt annál a gondolatnál, hogy ennek csak egy oka lehet. Az, hogy valaki, akit a kutya nem ismer, nem közeledhetnék a kerülőházhoz. De akkor az a valaki mért nem fél hát Kisasszonytól is? Csak egy felelet van rá: mert azzal már jó barátságban van. Hm!

Az ilyen kerülő nagyon jól hozzá tud ahhoz szokni, hogy ne beszéljen haszontalanul. Birda hallgatott, de annál többet gondolt. Elég a gyanunak egy mustármag, hogy perczek alatt toronymagasságu fát növeljen belőle. Eddig eszébe sem jutott, hogy a felesége megcsalhatja. Nem azért, mintha nagyon bizott volna benne, hanem, mert azt hitte egyszerü eszével, hogy sokkal jobban őrzi, semhogy ki lehetne játszani. Nagy szerencse volt az, hogy ugy el voltak dugva az emberek elől. Most azonban, hogy egy piczike gyanuokot talált, már ki is gömbölyitette az egész mesét. Bizonyos, hogy mig ő odajár, azalatt történik valami. Kisasszony nyomorult dög, aki meg van vesztegetve, ő benne többé megbizni nem lehet.

Volt annyi nyugalma, hogy azt mondta magában: «Most már ugyis mindegy, egy esettel több vagy kevesebb; lassan akarok a végére járni, de biztosan.»

Füttyentett Urfinak s elindult vele a falu felé. De csak a sarokig ment, ott a fák közé állt s leselkedett. Rengeteg ideig állott ott hiába. Egyszer az asszony kijött a kapu elé s körülnézett, azután bement mindjárt megint. Már-már azon volt, hogy csakugyan bemegy a faluba. Elindult. Akkor jött vele szemközt lóháton az erdész. Olyan harminczas, derék szál ember. Megállott, amint Birdát meglátta; Urfi dühös volt, majd lehuzta a lóról.

- Ejnye, de jó, hogy találkozunk. Itt vannak a zsidók. Holnap kezdjük a fakijelölést; legyen itthon kend hét óra tájban.

- Igenis, ténsuram.

- Hová indult most?

- Mennék a misére.

- Isten hirével. Mondja csak, van a kutjában jó viz? Megitatnám ezt a gebét ott.

- Nagyon jó a viz. Csak tessék befordulni ténsuram; otthon van az asszonyom, szolgál az mindennel.

Elváltak.

- No, - gondolta Birda, - legalább ez is észrevehet valamit, amig ott időzik. Majd megkérdezem holnap okosan.

Hanem másnapra már kiment az eszéből. De mig a felesége az árokhányóknak pálinkát mért, azalatt valamit keresett a ládájában. Nem találta meg, a mire szüksége volt, hanem a helyett talált egy kulcsot. Szakasztott mása volt az ő lakatkulcsának. Hm, hm!

Mi szüksége van az asszonynak arra, hogy titokban tartson kulcsot a kapu lakatjához?

Nagyon komoly, majdnem komor volt a következő napokon. Nem tudta, mihez kezdjen. Kezdte belátni, hogy mégsem egészen könnyen forog az olyan müveletlen parasztész. A feleségére alig mert ránézni, hanem Kisasszonyt mindig iszonyuan oldalba rugta, mikor a közelébe került. Ez a büntárs. Csak beszélni tudna!...

Egy idő óta kissé elhanyagolta a dolgát. Folyvást otthon ült; még este se szivesen mozdult, pedig az erdész különösen meghagyta neki, hogy jól ügyeljen, mert a vadorzók most tehetnek legtöbb kárt a párosodó meg a vemhes vadban.

Egyszer, éppen mikor le akart feküdni, egy csütörtökön, lövést hallott jól bent az erdőben. Megijedt. Ez a vadorzó, gondolta. Megmarkolta a puskáját és füttyentett Urfinak. Együtt szaladtak. Már egészen hajnal volt, mikor előkerültek. A fekete rigó csacsogva surrant egyik bokortól a másikig; a vörösfarku csattogó madár kiült az utszélre, egy hajlós kóróra, onnan billegette lángszinü kormánytollát. Egyébképen csendes volt még az erdő. A bogár se igen mozgott. Csak a levegő nagyszerü üdesége, meg a harmatos zöldség éreztette, mutatta mindenben az élet dusgazdagságát.

Mikor a házhoz ért, nem nyitott be, hanem előbb körüljárta a sövényt. Hátha le van valahol tiporva, a tüske széthányva? Semmi. De a mint a kis kapun be akart lépni, ott ráesett kidülledő tekintete valamire. Egy jól lerajzolt csizmanyom volt az a porban. Nem az ő csizmájáé.

Kisasszony hizelegve futott elő a pitvarból a mozgás neszére s rögtön nagy játékot kezdett Urfival.

- Hát ezek azok, akik egymással nem tudnak megférni? - gondolta Péter.

Az asszony is jött, kinyitni a hám ajtaját. Nagyon álmos volt még. A mint a gazda bement, lefeküdt ujra. Csak ugy a dunna alól csicseregte ki: «fogott-e hát tolvajt?»

- Majd fogok, - dünnyögte Péter és megint megrugta Kisasszonyt.

Azután egy ideig minden héten megtörtént csütörtökön ugyanaz, hogy este hirtelen lövés riasztotta fel. Akkor rohant esze nélkül keresni a vadorzót. Soha sem tudott elfogni egyet sem, pedig bizonyos volt, hogy rájártak a vadra. Egyszer alig négyszáz lépésnyire a háztól, lőttek le egy őzet. Birda ott termett és megtalálta a feltört bakot. A gazficzkók azonban már eltüntek.

A szegény kerülőt annál inkább bántotta a dolog, mert rendesen csütörtök volt az a nap, amelyen az erdész meg szokta tenni a maga heti körutját. Még feltünik neki a sok lövöldözés előbb-utóbb; csuda, hogy eddig is nem szólott. Reggel mindig halálra fáradtan került elő, csütörtök rossz napja volt.

A negyedik vagy ötödik csütörtökön aztán megbökte mutatóujjával a homlokát. «Nini! Ennek fele se tréfa...» Mosolygott: «Erre bizony korábban is gondolhattam volna.»

Kiment az udvarra s szétnézett. Az idő meglehetősen borultas volt. Azt tudta, hogy uj hold van; e szerint ma este sötét lesz. Nagyon jól van... Még vagy két órája volt. A vadorzók rendesen csak ugy 8-9 óra közt jelentkeztek. Előhivta Kisasszonyt; az egy idő óta nagyon félt tőle. Péter most jóltartotta kenyérrel, turóval; megsimogatta, enyelgett vele. Fél óra mulva a régi jó barátok voltak. Azután bement a házba és behivta mind a két kutyát.

Várt.

Biztatta a feleségét, hogy csak feküdjék le. Ő is alszik mindjárt, csak kiszí még egy pipát. Az asszony szépen szót fogadott, lefeküdt.

Egyszer csak «brumm! brumm!» hangzik a kemény duplázás a vágás sarkán. Biz' az messzecskén lehetett. Az asszony felriadt: «hallotta kend? itt a vadorzó megint!...»

- Hallom, verje meg a szent; megyek is már, te csak maradj, szivem; aludj, majd sietek haza.

Azzal ment kifelé. A két kutya utána. A szobaajtót bezárta maga után s fenhangon Urfit szólitotta. Az oda dörgölődött hozzá. Akkor a jó csendeseszü paraszt megfogta a nagy farkaskutya nyakát s mialatt Kisasszony kiosont mellette az udvarra, a kant visszalökte a konyhába, melyet szintén bezárt. Odakint halkan füttyentett Kisasszonynak, mely egy pillanatig csodálkozott ugyan, de azután bátran követte. Nemsokára eltüntek a fekete éjszakában.

Birda Péter letette az exáment arról, hogy csakugyan benőtt a fejelágya. Tudta, hogy csalják; most gyanut fogott, hogy az a csütörtöki lövöldözés is csak arra való, hogy őt elcsalja hazulról. Jól van. Hát elment. Hanem ma megcserélte a kutyákat. Kisasszonyt hozta magával és Urfit hagyta otthon. Az nincs megvesztegetve. Sötét is van, hasonlit is a két kutya nagyon egymáshoz. Még az asszony se veszi észre hirtelen a cserét. Egyébiránt majd kisül az mindjárt.

Elvonult vagy kétszáz lépésnyire a sürüségbe. Hátha Urfi kiszabadul s keresi? Ha nem talál rá mindjárt, majd visszamegy. Jó óráig tünődött mozdulatlanul.

Arra riadt fel, hogy iszonyu kutyaugatás támadt a háznál. Megdobbant a szive. Ez az Urfi hangja. Jól van, ez csakugyan nincs megvesztegetve.

Nehézkes futással igyekezett hazafelé. Most hát meg lesz az igazi vadorzó. Ez alatt Urfi mindig bőszültebben marakodott, szinte hörgött már dühében. Hallani lehetett az asszony hangját is, amint csittitotta. Nem ért az semmit. Egyszerre csak egy kis csettenés szólt, mintha kemény bottal jól ütnek valami deszkára. Arra rögtön csendes lett minden, még csak egyre fogyó hörgés hallatszott...

Birda kitalálta, hogy mi az. Urfi végsőt vonaglik: lelőtték egy kis buldogg-revolverrel.

Puskájának mind a két kakasát felhuzta, ugy lépett be a kapun. Néhány lépésnyire előtte sötét tömeg feküdt a földön. A hü Urfi. Már nem mozdult.

A szobából gyertyavilág fénylett ki; Birda odalopózott az ablakhoz. Látta, amint a felesége gyöngéd gondoskodással mosogatja az erdész karját; egy nagy harapásseb látszott rajta.

A buta paraszt csak bámult. «Gondolhattam volna», susogta. Azután elszántan benyitott a pitvarba, onnan a szobába. Azok ugy néztek rá meghökkenve, mint egy kisértetre.

Az erdész feltalálta magát.

- Nézze, hogy megharapott a kutyája.

- Tudom; jó is, hogy agyon tetszett lőni. Most csakhamar doktorhoz, mert beteg volt a kutya. Én is azért hagytam ma itthon. Asszony, világits csak a tekintetes urnak!...

Olyan természetes hangon mondta, hogy az erdész szószerint elhitte. Hamar vette a kalapját s még ő sürgette a menyecskét: «Igen, igen; világitson csak a lovamig.»

Mikor elmentek Birda mellett, a nagy paraszt felemelte puskáját, hogy leüti őket. Szük volt a hely - szerencsére. De mikor a kapuhoz értek, akkor már nem birta tovább.

- Megálljatok! - bömbölt iszonyu tüdővel, mint egy gőzgép.

Azok megriadva fordultak vissza. Nem láttak semmit, a gyertya gyér világossága nem hatolt el a házig, de ők ugy álltak ott megvilágitva az éjszakában, mint egy-egy czéltábla.

Két lövés dördült el gyorsan, egymásután, azután sötét lett.

Birda hallgatózott egy pillanatig, végül odarohant hozzájok. Meg voltak halva.

A nagy paraszt két hóna alá vette őket s beczammogott velök a házba, ott ledobta mind a kettőt a padlóra. Majd kiment még egyszer és behozta Urfit is. A dögöt a holttestekre lökte. Utóljára beszólitotta Kisasszonyt, arra elevenen zárta rá az ajtót. Mikor készen volt, üszköt dugott a ház nádfedelébe, azután felmászott a kémény mellé és várta, mig a lángok egészen körülnyaldossák.

Azalatt pedig egyre dudolgatott magában.

*

Egy hét is eltelt, mig a környéken megtudták, hogy a pirótai kerülőház leégett.

Az erdészt akkor már kerestették az ég alatt, a föld szinén mindenütt. A lova ugy került haza tépett kantárral.

A romok közt aztán megtalálták a csontvázakat. Ott temették el őket, ahol rájok akadtak.

A fekete füstös romok ma is ugy veszik körül a sirt, hallgatagon, mint valami boszorkánymauzoleum.