Benda Kálmán (Nagyvárad, 1913. november 27. – Budapest, 1994. március 13.) Széchenyi-díjas magyar történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
Életpályája
Az 1930-as években iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem (PPTE) történelem–földrajz szakára, ahol 1937-ben szerzett tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Egyetemi tanulmányai alatt az Eötvös Kollégium tagja volt. 1937–1938-ban Bécsben, Berlinban és Párizsban tanult ösztöndíjasként.
1936 és 1938 között a PPTE Magyar Történeti Intézete, illetve Újkori
Egyetemes Történetei Intézete munkatársa volt kutatási ösztöndíjasként.
1938-ban a Tatai Népfőiskola igazgatójává nevezték ki, ahol négy évet
töltött. Eközben a budapesti Református Gimnázium óraadó tanára, illetve
a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segédfogalmazója volt.
1942 és
1945 között a Teleki Pál Tudományos Intézetnél dolgozott tudományos
munkatársként. A második világháború
után a Történettudományi Intézetté átnevezett kutatóhely
igazgatóhelyettese volt 1947-ig. Eközben 1945 és 1949 között a PPTE-n a
török kori magyar történelmet oktatott. 1947 és 1949 között a
Kelet-európai Tudományos Intézet helyettes igazgatója volt, amikor
állásából politikai okokból elbocsátották.
Ezután alkalmi munkákból élt, majd 1950-től a Dunamelléki Református Egyházkerület
levéltárosaként dolgozott. 1957 után rövid ideig az MTA
Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, majd 1958 és 1983
között munkatársa, majd főmunkatársa volt. 1983-ban osztályvezetővé
nevezték ki, 1985 és 1987 között tudományos tanácsadói megbízást kapott,
majd nyugállományba vonult, de tanácsadóként továbbra is részt vett az
intézet munkájában.
1961-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1979-ben
akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának
lett tagja. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia
levelező, 1991-ben pedig rendes tagjává. 1980-ban átvette a Dunamelléki
Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményét vezette. Részt vett a História című tudományos szakfolyóirat szerkesztőbizottságának munkájában. 1975 és 1977 között a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanára volt. 1984-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemre címzetes egyetemi tanári címet kapott.
Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, valamint sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is.
Díjai, elismerései
Főbb publikációi
- A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században (1937)
- Bocskai István (1942)
- A török kor német újságirodalma (1942)
- Bocskai István függetlenségi harca (1952)
- A magyar jakobinusok iratai I–III. (1952–1957)
- A Bocskai-szabadságharc (1955)
- Ráday Pál iratai I–II. (társszerző, 1955–1961)
- A magyar jakobinus mozgalom története (1957)
- A négyszáz éves debreceni nyomda (Irinyi Károllyal, 1961)
- Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar történetéből (1978)
- A magyar korona regénye (Fügedi Erikkel, 1979)
- Magyarország története 1790–1848 I–II. (társszerző, 1980)
- Magyarország történeti kronológiája I–IV. (szerkesztő, társszerző, 1981–1982)
- Habsburg abszolutizmus és magyar rendi ellenállás a XVI–XVII. században (1984)
- Moldvai csángó-magyar okmánytár I–II. (1989)
- Bocskai István levelei (1992)
Kommentáld!