Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.

 

A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s kedves kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megteteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.

 

A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.

 

Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:

 

- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is.

 

A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s azt mondta neki:

 

- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!

 

Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.

 

Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:

 

- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt hagylak. Fogadd meg, amit mondok, és akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold: nem tudom.

 

Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta: nem tudom.

 

Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kis fiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja: nem tudom.

 

A király egyszeribe megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte: ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám - Dániel minden kérdésre azt válaszolta: nem tudom.

 

Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A főszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.

 

Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az udvarbéliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.

 

Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak kérdezte:

 

- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?

 

Felelte Dániel:

 

- Nem tudom.

 

Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.

 

Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.

 

Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a foga.

 

Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem, elejébe toppan a lovacskája, s megkérdezi:

 

- Hogy vagy, kicsi gazdám?

 

Mondta Dániel:

 

- Hál' istennek, jól, édes lovam.

 

- No, csak vigyázz magadra - mondta a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: nem tudom.

 

Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogyha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

 

Dánielnek most éppen nem volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetapostatott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradt a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ott elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.

 

A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.

 

Jön haza a főkertész, látja a rettentő nagy pusztulást, felfordítja az udvart, keresi Dánielt, tűvé tesz mindent, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s meg akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból.

 

- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek.

 

Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király is azt mondta:

 

- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.

 

Következő vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.

 

Hát csakugyan történt is.

 

Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.

 

Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.

 

A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást, ordít torkaszakadtából:

 

- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elő, te akasztófáravaló!

 

De bezzeg nem jött Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem mikor ütni akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:

 

- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!

 

Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak most aranyszőrű paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.

 

Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál.

 

Azt mondja egyszer a király:

 

- Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.

 

Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarba mindenféle hercegek s királyfik, hadd válasszon közülük a három leánya.

 

Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idősebb királykisasszony első nap választott magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.

 

- Jól van - mondta a király -, ha neked nem tetszenek hercegek, királyfik, jöjjön ide minden legény, akinek kedve van, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.

 

Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendből, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.

 

Előhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.

 

- Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a király nagy haraggal.

 

Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.

 

- Hát hívjátok elő!

 

Egyszeribe előhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:

 

- Ezt választottam uramnak, édesapám!

 

Ámult-bámult minden ember, a király pedig erősen szégyellette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskettette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.

 

Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek közül. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen föl a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával. Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:

 

- Nem tudom.

 

Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert a király erősen szégyellette ezt az atyafiságot.

 

Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.

 

- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.

 

Azt mondta Dániel:

 

- Nem tudom.

 

De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppant a rézszőrű paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé.

 

Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, és menjen velük vadászni.

 

- Nem megyek - mondta Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.

 

Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik azt a vadkacsát.

 

- Én szívesen - mondta Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyűrűtöket.

 

Azt gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt csináltatnak.

 

Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán visszafordultak, de elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.

 

Azt mondta Dániel:

 

- Én a deszkavári királyfi vagyok.

 

Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire a sógorai hazaérkeztek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.

 

Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:

 

- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?

 

Felelt Dániel:

 

- Nem tudom.

 

- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lőttek.

 

Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de ő most is visszamaradt.

 

Hanem ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.

 

Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már visszatérőben volt, és egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.

 

Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő azt mondta:

 

- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyűrűmet a homlokotokra süssem.

 

A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az aranyszarvassal. Gondolták, szépen lefésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, hogy milyen nagy gyalázat érte őket.

 

Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait, akik nagy hetykén mondták:

 

- Na, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk, látod-e, most megint mit lőttünk!

 

- Nem tudom - mondta Dániel.

 

- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.

 

Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit, a harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az is ilyen derék, ügyes ember volna!

 

Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de ő csak azt mondta:

 

- Nem tudom.

 

- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél.

 

De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszőrű paripa az aranygúnyával, s elvágtatott ő is a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.

 

Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:

 

- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszőrű paripán jár. - Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.

 

- Jól van - mondta Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.

 

Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak bele, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.

 

Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta az ő híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánieltől csúfondáros hangon:

 

- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lőttünk?

 

- Nem tudom - mondta Dániel.

 

Volt nagy vigasság fent a palotában. Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.

 

De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen, minden szóra azt mondta:

 

- Nem tudom.

 

Hát - amint mondtam - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.

 

- Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az isten.

 

- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.

 

- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád háborúba veszett, s a gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az országot, ő most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikből annyi katona jön ki, amennyit csak kívánsz. A másikból annyi puskapor s golyóbis, amennyi csak kell. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogva melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.

 

Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában! Megjött az üzenet az udvarmesterből lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen átal nem adják neki az országot, nem hagy élő lelket.

 

Felkészülődött az öreg király s két idősebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve jöttek vissza. Hírmondónak is alig maradt a seregből.

 

Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de legfőképpen a Dániel felesége.

 

- Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!

 

Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek nagy erős kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakadt olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét, hadonászott, verte a mellét, fenyegetőzött, mintha azt mondta volna: - Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belőle!

 

Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:

 

- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!

 

De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esős idő, megrázta a fejét nagy búsan, s azt mondta:

 

- Nem tudom.

 

Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s azt mondta neki:

 

- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.

 

No, ez volt az öröm. Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta s mondta:

 

- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!

 

Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől. Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant a kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elővette az első tarisznyát, kifordította, s hát uram, teremtőm, annyi katona omlott ki belőle, hogy a föld megremegett alattuk, s az ég elfeketedett.

 

Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelentette:

 

- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.

 

Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.

 

Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, azzal visszament az apósához, s jelentette:

 

- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.

 

Örvendett az öreg király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:

 

- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.

 

Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltűnt a seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erősen lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.

 

Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradt kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai.

 

- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!

 

Dániel most sem mondott egyebet: nem tudom. De aztán csak eltűnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.

 

A felesége, mintha semmiről sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét:

 

- Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!

 

Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit csináljanak, merre forduljanak?

 

Azt mondta Dániel felesége:

 

- Küldje le, édesapám, az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.

 

Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.

 

Azt mondja Dániel:

 

- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki.

 

Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt, mit nem tenni, le kellett hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt; s azt mondta:

 

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?

 

- Hogyne ismernélek - mondta a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellenségtől megszabadítottad az országomat. - Azzal megfogta Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:

 

- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!

 

No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:

 

- Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!

 

Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyűrűjüket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra s akasztófát a hátukra. Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.

 

- No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -, mindjárt bebizonyítom.

 

Elővette a két gyűrűt.

 

- Kié ez a két gyűrű?

 

- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.

 

- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon.

 

Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.

 

- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.

 

Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyit csúfoltak.

 

Az öreg király nem kívánta, hogy előmutassa az inget, anélkül is egyszeribe átadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek: hol az apósa, hol az apja országában lakott.

 

Még ma is él, ha meg nem halt.