Sűrű erdő borította Mohos hegyet Gömörben. Hanem egyszer arra vetődött egy szegény ember, akinek egy fejsze volt minden gazdagsága s addig vágta, irtotta az erdőt, mígnem a Mohos hegy megkopaszodott. Csak itt-ott hagyott egy-egy fát, bokrot, hogy ha kifárad a munkában, legyen, aminek az árnyékában megpihenjen. A vidékbeli emberek csóválgatták a fejüket: ugyan mit akarhat a szegény ember? 

Az pedig nem szólt, csak mosolygott magában s felszántott egy darab helyet, bevetette piros szemű búzával s esztendőre olyan szép vetése volt, hogy csudájára jártak. 

- Lám, lám, ki hitte volna - mondogatták az emberek. 

A szegény ember minden esztendővel nagyobb-nagyobb darabot szántott föl, s egyszerre csak nem volt szántatlan hely a Mohos tetején, oldalán. Közben a szegény ember megházasodott, s Isten megáldotta sok gyermekkel. De a szegény ember nem búsult azon, hogy mit adjon  gyermekeinek: az asztalfiából a kenyér soha ki nem fogyott. Ahogy szaporodtak a gyermekek, úgy szaporodott a gazdagsága. 

Számát sem tudta ökrének, lovának, juhának. 

És nőttek, nevelkedtek sorba legények, leányok: azok megházasodtak, ezek férjhez mentek, de egy sem hagyta el az apai házat. Ahányan voltak, mind egy kézre dolgoztak s így sokkal többre mentek. 

- Lássátok - mondotta az öreg -, ha én behunyom a szememet, akkor is maradjatok együtt, a birtokot el ne osszátok. Sokan vagytok, egyre kicsi esnék, de ha együtt maradtok, egymást támogatjátok, soha ki nem fogy a kenyér az asztalfiából. 

Nem is ismerték emlegetni az osztozkodást az öreg életébe, de amint a szemét behunyta, ez is, az is mondogatni kezdte, mégis csak jobb lesz, ha megosztozunk. Ki-ki magának, mint a lúd... 

Na, abban mind meg is egyeztek, hogy osszák el a birtokot. A földet, a pénzt, a lábas jószágot, s mindent. De mintha Isten sem akarta volna, hogy megosztozkodjanak, százszor is elakadt a merő lánc, amint húzták keresztül-kasul a szántóföldeken. S amikor nagy üggyel-bajjal megcsinálták az osztályt, egy sem volt azzal elégedett. Az egyik többet kapott, de rosszabbat. A másik jobbat, de kevesebbet, de volt olyan is, aki amiatt békétlenkedett, hogy kevesebbet kapott s rosszabbat is. 

 Aztán a lábas jószágokra került a sor. De még csak itt gyűlt meg a bajuk igazán! Mert ment, ahogy ment az osztály mindaddig, amíg egyforma számmal jutott valamennyire ökör, ló, tehén, tulok, juh, de megmaradt hat pár tulok, a legszebb, s mert tizenketten voltak osztozó testvérek, egyre csak egy jutott, párja nélkül. Az ám, de mind párosával szerette volna! 

No, mit csináljanak, hogy tegyenek igazságot? 

Azt határozták, hogy kieresztik a pajtából a hat pár tulkot, hadd menjenek s amelyiknek a földjén megállapodnak, legyen azé. 

Kieresztik a tulkokat s ím, azok neki rugaszkodnak a hegynek éktelen bőgéssel s egy szempillantásra úgy eltűnnek a hegy tetején, hogy csak csengőjük szava hallatszott, az is alig. Hej, vajon hol állapodtak meg! 

Mind abban reménykedett, hogy az övén. 

Nosza, szaladtak ki a tetőre, hadd lássák a tulkokat. Az ám, nem látták sehol. Mennek erre, mennek arra, keresik, mindenfelé s hát egyszerre csak megállanak mind, mintha földbe gyökerezett volna lábuk. Ott, ahol legkeményebb volt a föld, íme, most süppedős semlyék, halál fia, aki rálép. És kihallik a földnek gyomrából a tulkok szomorú bőgése... 

Ó, drága szép tulkaim! -kiáltottak fel a testvérek egyszerre s sírva borultak egymás nyakába. 

- Istennek ujja ez - mondta a legöregebb testvér. - Nem hallgattunk az édesapánk szavára, ímé, az Isten megmutatta, hogy mit tegyünk. 

Visszamentek mind az apai házba s többet egy sem gondolt az osztályra; és együtt éltek, együtt dolgoztak. 

Hanem a süppedős semlyék megmaradt a Mohos tetején s éjjelenként mintha kihallanék a tulkok bőgése. 

- Halljátok - mondják ilyenkor a környékbeli népek -, bőgnek a Mohos tulkai. Bizonyosan osztozkodnak valahol... 

/A Benedek Elek által Az Én Újságom-ban közölt szöveg csekély mértékben eltér a Magyar Mese- és Mondavilágban olvasható eredeti változattól.

A mondát Tompa Mihály is feldolgozta, Mohos című verses regéjében./