13 nyelv, 32 ország, 56 könyv. Aki a számok mögött van: Berecz Edgár, az utazó, a gasztronómiai szakíró, az író, az idegenvezető, az ezerarcú fotómodell. De ki is ő valójában?

Vannak emberek, akik az Utak igézetével megáldva születnek és egész életükben az új, ismeretlen tájak vonzásának bűvöletében élnek. Ilyen Utazó a székelyudvarhelyi Berecz Edgár, aki ha éppen nincs úton, akkor Hoca Rasid Celebi, Albert Heinrich Maximilan álnéven papírra veti élményeit, gasztrokönyvet ír, modellt áll barátjának, Dávid Botond fotóművésznek, vendéglátós tanoncokat oktat, nyelvet tanul és természetesen a következő nagy kaland útitervén dolgozik.

Edgárt sokan csodabogárnak tartják, pedig csak egy céltudatos, határozott, kitartó és kíváncsi ember. Utazó, aki a saját útját járja. Nem választotta, választja soha a mások által kitaposott ösvényeket. Azt mondja, nem önmaga, mások megismerése vezérli, értelmet minden utazás a hármas célban nyer: tanulni, találkozni, megismerni. Csoda-e hát, hogy mindig messzire elkerüli a zajos, csak a csábos felszínt mutató turistaparadicsomokat, a luxushotelek sivár csillogását pedig a nomád pásztorok kunyhójának vendégszeretetére cseréli?

Pedig Berecz Edgártól nem idegen a high society világa sem: pincéredett luxuséttermekben, négy évig élt, dolgozott és családot is alapított a Felkelő Nap hazájában, Japánban, ahol a mosogatólegénytől egészen a csak kevesek számára megfizethető tradicionális keleti étterem ceremóniamesterségig vitte.

Gyermekként a Világjáró sorozat volt a mindennapi olvasmánya, eminens volt földrajzból, történelemből, de soha nem a tankönyvből biflázott, azt tanulta, ami igazán érdekelte. Öt évesen már jól beszélt franciául és németül - ma tizenhárom nyelven társalog kiválóan. Csöves hátizsákkal a hátán, 13 éves kamaszként előbb szűkebb pátriáját, Udvarhelyszéket térképezte fel, majd bejárta az országot.

Az igazi nagy kalandok sorozata azonban csak 1989 után kezdődött, amikor megnyílt az országhatár és Edgár – ahogy azóta is minden alkalommal – egy hátizsákkal, a rongyosra olvasott, hajtogatott térképpel, némi váltóruhával, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel és minimális pénzösszeggel zsebében elindult, hogy felfedezze az öreg földrészt, Európát, majd Kelet felé vette az irányt.

Magyarország, Németország, Luxemburg, Svájc, Franciaország, Olaszország, Szlovénia, Albánia, Görögország, Törökország, Grúzia, Málta, Örményország csak töredéke a harminckét bejárt országnak. A helyek nem csupán a kedves olvasmányok (Janicsárok végnapjai, A Musza Dagh 40 napja) valóságos színtereit jelentették számára. Vallja, nem az utazás, hanem az út maga a legfontosabb, hiszen minden utazás a személyiségét alakító, formáló találkozások sorozata.

A kávéházi asztalra kiterített, vörös, zöld, fekete színű kacskaringós vonalakkal bejelölt utakkal dekorált Örményország térképe fölé hajolva többek közt erről is beszélgettünk.

.

Amikor három évvel ezelőtt, 2008-ban beszélgettünk, 10 nyelv, 22 ország, 45 könyv állt a névjegyeden – ma három nyelvvel, tíz országgal és tizenöt könyvvel vagy gazdagabb.

A könyveket nem sorolom fel, nem is tudnám mindent. Ami a nyelveket illeti a magyar, román, német, angol, francia, orosz, japán, olasz, spanyol, török a kínaival, szuahélivel és a szerbbel bővült. Döcögtetem, de még nehezen megy a kurd, arab és grúz.

Az országokat sem kérem, hogy felsorold, de azt áruld el, hogy idén hol, merre jártál?

Voltam Máltán, Szlovéniában, Franciaországban, Olaszországban és, ami a legfontosabb, hogy harmadik nekifutamodásra sikerült végre eljutni Örményországba. Először 2006-ban próbálkoztam, de zárva volt a határ. Másodszor a vízumot tépték ki az útlevelemből. Most nem kértem beutazási engedélyt, hanem elmentem a határhoz és ott váltottam ki.

Miért éppen Örményország?

Régóta tartoztam már az örményeknek és magamnak is ezzel az úttal. Erdély soknemzetiségű tartomány, mindenféle nációk lakják, többek között örmények is. Elvem: ismerjük meg a szomszédot! Tanuljuk meg a konyháját, a kultúráját, nézzük meg, hogy ki honnan jött és hová tart. Szamosújváron, Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvárosban és itt, Székelyudvarhelyen is megismertem az örmény közösségeket. Kíváncsi voltam arra, hogy otthon, saját hazájukban miként élnek.

Mikor indultál?

Április 13-án és egy hónapot tartott az út. Törökországon és Grúzián keresztül mentem a határig, mert gyalogosan vagy autóbusszal csak így lehet odajutni.

Örményország hegyei

Feltételezem, hogy az Edgár-féle menetfelszerelés most sem tért el a szokásostól.

Nem. Hátizsák, benne harminc konzerv, hálózsák, váltóruha, térkép és az utazásra kapott minimális összeg. 100 euró és 100 dollár. Alig volt elég, az utazás vége keserves volt, el kellett adjam a hálózsákot, hátizsákot, s ha nem lettek volna szponzorok, akik kifizetik a visszafele utat, még most is ott lennék.

Törökországig volt útitársad. Utána egyedül folytattad az utat Jerevánig?

Igen, a legkisebb, a térképen fel sem tüntetett falvakon keresztül haladva jutottam el Jerevánig. Útközben olyan dolgokat láttam, tapasztaltam, amit egy turista soha nem lát, csak az olyan utazó, mint én, aki nem bánja, ha közben éhezik, fázik, ha süti a nap vagy az eső elveri, ha begurul a domboldalon vagy épp a hegyre kell felkapaszkodnia: egy szóval, aki ott jár, ahol az emberek élnek. Mondtam, hogy minden út megajándékoz valamivel, ez most sem volt másként. Utolsó nap fedeztem fel az Arthasat városa környékén lakó asszurikat, akik állítólag az asszírok leszármazottai és az Oktonberyanban élő yedziket, akik tűzimádók.

Hogyan értekeztetek?

Valamicskét gagyogok örményül, de oroszul beszélgettünk, az öregek még jól beszélnek, a fiatalok már inkább csak angolul.

Több ezer kilométert tettél meg, milyennek láttad Örményországot?

Nagyon szegény ország, nagyon gazdag szívű emberekkel. Irtózatos szegénység van, minden szürke, a háztetők, a házfalak. Az emberek feketébe öltöznek, ócska, rossz, kopott, kimustrált régi orosz autókkal járnak, de óriási szívük van. Vendégségbe hívtak, befogadtak, megitattak, megetettek, poharazgattak velem és kalauzoltak – ingyen, barátságból.

Sokat vártál erre az útra. Beváltotta a reményeidet?

Nem csalódtam, mert tudtam, hogy mit találok ott, nem voltak elvárásaim. Az érdekelt, hogy az egyszerű falusi nép hogy él.

Egy átlagos örmény lakhely

És hogy él?

Úgy, ahogy mi éltünk 21 évvel ezelőtt. Időutazás. Azért kellett elmenjek, hogy felismerjem, milyen boldogságban, milyen édeni állapotokban élünk mi. Van fű, fa, zöld mező, erdő, források. Az örményországi sivár terep, a sok szürke kő, homok, hatalmas hegyek után valóságos felüdülés volt. Amikor hazaértem és kigyalogoltam Lengyelfalvára nem győztem csodálkozni azon, hogy milyen paradicsomban élünk mi. Örményországban mutattak nekem nyomorúságos kis kerteket nagy büszkeséggel, mintha egy farmot mutatnának. Mutatták a hegyeket, s kérdezték: ilyen szép van-e nálunk? Igazat adtam nekik, mert számukra, akik csak azt a tájat ismerik és azt látták, tényleg szép lehet.

Új utazás, új barátok. Elmesélsz egy találkozást?

Az öreg kőtörő. Kerestem valami régi sírokat, de eltévesztettem az utat és rossz ösvényen mentem. Zuhogott az eső, észrevettem egy hitvány, félig földbe ásott teherautó fülkét. Gondoltam, behúzódok. Hát, ott kuksolt már két ember: egy öreg, s egy fiatal. Beszélgetni kezdtünk s az öreg meghívott vendégségbe. Otthagyta a munkát s két kilométernyi gyaloglás után megérkeztünk egy nyomorúságos kicsi faluba, egy nyomorúságos kicsi házba s én voltam a nagybetűs Vendég. Rettenetes nagy szegénységben élt a család, a fal omladozott, a gáz egy gumislaggal volt bevezetve, de a nagymama kétpercenként futott valami ennivalóval. Lavash,  tej, vaj, túró, sajt, tejfel, mindent odahoztak, amijük volt. Kimosták a ruhámat, nem engedték, hogy én mossam, száraz zoknit adtak, a díszszobában vetettek ágyat nekem. Igaz, olyan hideg volt, mint a kútban, de behoztak két dunyhát takarózni.

Azt is tudni rólad, hogy bárhová is mégy, az első utad a piacra, a második a bazárba, a harmadik a mesteremberek utcájába, a következő a múzeumokba vezet, és kibújik belőled a gasztronómus is: mindig a helyi specialitásokat eszed. Örményországban is így volt ez?

Igen, s el kell mondanom, hogy bármekkora is a szegénység, az élelmiszer olcsó, a piacon, az üzletekben ennivaló bőséggel van és az örmény konyha szenzációs. A nálunk ismert, huruttal készült ángádzsábor levessel nem találkoztam, de ettem a tehén leforrázott, megkopasztott lábából készült nagyon ízletes ételt. Az örmények rengeteg zöldséget, számunkra ismeretlen zöld fűszernövényt használnak, fogyasztanak.

Fűszerek kavalkádja a piacon

Bizonyára kérdezték, honnan érkeztél? Hallottak Erdélyről, a székelyekről?

Nem. Vengrija (Magyarország) még mondott valamit, de az, hogy Erdély és mi székelyek vagyunk a világon, arról senki nem tudott ott semmit. Elmeséltem, hogy nálunk is vannak örmények, de róluk sem hallottak. Kérdezték, hogy tudnak-e örményül?

Az örmény népirtás, a genocídium emlékezete hogy él az emberek emlékezetében?

Jerevánban van egy emlékmúzeum, de az országon meglátszik ma is a megölt másfél millió örmény keze munkájának, tudásának a hiánya. Az emberek beszélnek erről, utálják az azerbajdzsániakat, a törököket, nekik minden muzulmán ellenség. Annak ellenére, hogy Egyiptomban, Szíriában, Iránban is jól él az örmény diaszpóra.

Visszatérsz még?

Igen, vissza kell mennem, mert megszerettem ezt az országot. Az emberek szemében tüzet láttam és nagy fájdalmat. Legendás az örmények szeme. A férfiakéban reménytelenség, esélytelenség van, de nagy tűz lobog, akárcsak a nőkében. Valahol érzik, hogy a történelem viharában lassan elfogytak, nincs egy baráti szomszédjuk sem, a nyugatot nem érdekli Örményország, be vannak zárva és egyedül maradtak. De ők még igazi keresztények.

Illetlenül felöltözött férfit vagy nőt nem láttam, mindent a hagyomány és az illem diktál. A tévében nincs véres rongy, csimbumm, nem dobálóznak illetlen szavakkal. Nálunk és nyugaton a társaságban a pénzről, autókról, nőkről beszélnek, az örmények a családról, az életről, a jövőről. Nagyszerű az örmény konyak, minőségében jobb, mint a francia, kiváló vörösboraik vannak. Isznak is, de mértékkel, részeg embert dülöngélni nem láttam egyet sem. Talán ezért is az ő szemükben Európa egy erkölcstelen, vallástalan, romlott hely, ahol mindent csak a pénz irányít.

Megosztod ezt az úti élményt az udvarhelyi örmény közösséggel és azokkal, akik kíváncsiak az utadra?

Igen, tervezem, hogy tartok egy bemutatót, rengeteg fényképem, mesélni való van. De azt, hogy pontosan mikor, nem tudom megmondani, mert nem tőlem függ.

Lavash

Itt a nyár, kezdődik az utazások szezonja. Mit tanácsolsz azoknak, akik Örményországot választják?

Ha valóban látni akarják az országot, akkor ne menjenek utazási irodával, mert azok mindig az érem, azaz az ország szebbik oldalát mutatja meg. Aki Örményországot választja, szívesen elkalauzolom, de ha egyedül akar menni, akkor a legokosabb, ha elmegy Jerevánig, onnan pedig taxival, ami nagyon olcsó, egy hét alatt be tudja járni az egész országot.

A következő utad hová vezet?

Albánia, Makedónia az úti cél – igaz, ott már voltam, de visszatérek. Visszatérnék bármikor Japánba is, mert mindig a szívem csücske marad, de arra nincs pénzem. Irán, Irak, Türkmenisztán felé kacsintgatok, a régi Oszmán Birodalmat akarom bejárni.

Azt mondod, ha itthon vagy szűknek érzed a várost és elkívánkozol, ha idegenben vagy honvágyad van. Mégis mindig útra kelsz, van, hogy már ismert és van, hogy új helyekre vándorolsz. Miért fontosak számodra az utak?

Nem turista, utazó vagyok. Világjáró, aki halad az úton, nagy elődök nyomdokain, azért, hogy felfedezze a világot, megismerje az embereket és felismerjen olyasmit, hogy ötezer kilométerrel arrébb is épp úgy piszkálják az emberek az orrukat, épp úgy törlik meg szájukat a kezük fejével, épp úgy sírnak, örvendeznek, mint mi. A megtett utak az iskoláim, az emberek, akikkel találkoztam és találkozni fogok, a tanáraim. Az utakkal is úgy vagyok, mint a kedvenc könyvemmel, a Svejkkel, amit már százszor is elolvastam, szinte betéve tudom. Soha nem lehet kimeríteni, megismerni teljesen egy országot, mindig előbukkan egy kis falu, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Ha elsőre nem sikerül eljutni valahová, akkor újra és újra megpróbálom, mert nem szeretem a kudarcokat, a visszalépéseket.

Soha nem lépsz vissza?

Megtörténik, hogy igen, de csak azért, hogy holnap kettőt tudjak előre lépni.

Két utazás között Edgár blogol is, méghozzá két helyen: útleírásait a Globe-trotter és az Áldás az utazóra blogjain lehet követni. Dávid Botond fotográfus több sorozatot is készített róla, ezeket itt lehet megtalálni.

Fotók: Dávid Botond, Berecz Edgár