Magábaroskadva ül a széken és hallgat. Órák óta eső veri a terasz lépcsőit, s most hogy besötétedett, nyirkos hideg diderget bennünket.

– Vedd föl a kabátomat, de legalább ezt a melegítőfelsőrészt.

Lemondóan legyint. Nem vesz fel semmit, nem eszik, nem iszik, csak nézi a fekete esőt.

Délután vártuk, de már besötétedett, amikor reflektorozva befordult a kertkapun. Valójában hetek óta várjuk, de először a kocsija romlott el, aztán távoli munkára vezényelték, majd ismét a kocsival támadtak bajok. Egy, az út közepén felejtett építészeti hulladék szétvágta a vadonatúj gumiját. Most viszont megérkezett. Sötétben kimerülten. Délelőtt még az egyik, déli határunkhoz közel eső kisváros sütőüzemében végzett karbantartó munkát.

Délután pakolta fel a messzi rokonságtól kapott asztalt és széket, s a zuhogó esőben végigrángatta a fél országon.

Valójában mi sem tudjuk hová tenni lányom ajándékasztalát, de ahol eddig tartották, ott sem maradhatott, mert nem fért el. Vagyis az ágy, aminek a tetején kihúzta a nyarat, ismét szükségessé vált. Ember és asztal egyszerre nem pihenhet az ágyban, különösen öreg ember és öreg asztal nem.

– Sajtot és felvágottat vittünk magunkkal, de kenyeret nem. Pékségbe, ki visz magával kenyeret? – szólal meg váratlanul. – Más városokban a frissen kisült kenyérből szoktak adni, vagy külön sütöttek nekünk a kemencében cipót, fokhagymás lángost. Itt ki kellett mennünk a városba kenyeret venni.

Ez olyan panasz-féle, de csak a sütöde stílustalanságára vonatkozik. A kenyér mint érték, vagy behabzsolható élvezeti tárgy, nem nagyon érdekli. Alig eszik. Most is terített asztal mellett ül, de csak kávét kortyolgat. Nem ér rá enni, mert állandóan dolgozik, volán mögött ül, s ha éppen nem, akkor ideges, mardossa az újra és újra kiújuló gyomorfekély. Három-négy szakmája van, eredetileg központifűtés-szerelő, de lakatos, műszerész, külön oklevele van a tv-szerelésből is.

Többedmagával feltalált egy gázégőt, ami az egyik régi ipari vásáron díjat nyert. Háza tető alatt van, bevakolva működik, de a manzard és az alagsor még nem kész.

A gyerekek már nagyok, fia egyetemista, az épület teljes, csiszolt befejezésére nem marad pénz. Élni kell, a családot, mint sajátságos emberi üzemet működtetni. Fűtésről, élelemről, ruházatról, képzésről kell gondoskodnia. Közben szeretné, ha a fia nem nagyon maradna le az egyetemen az évfolyamtársak életstílusától. Ehhez a legújabbkori stílushoz pedig hozzátartozik egy kisebb autó.

– Lépést kell tartani – mondogatja tavasz óta.

Már valahol Ausztriában, vagy Svájcban kinézett egy kisautót a fiának, ami üzemképesnek látszott, de akkor nem volt nála elég pénz. Pár napja, amikor kint járt, szomorúan tapasztalta, hogy a használtautó-kereskedő már eladta a kis kocsit. Viszont talált egy még jobbat, ennek a karosszériája ép, csak a motorja beteg, szétfagyott. Trélerrel könnyen haza lehet hozni. Külön kimegy majd alkatrészért, de lehet, hogy egy egész motort szerez. Itthon a haverok, akiknek vasárnaponként központi fűtést szerelt, viszonzásul összedobják.

– No igen – vetem közbe – csak az a baj, hogy elsejétől a hat évnél idősebb kocsikat nem engedik be.

Még sápadtabbá válik, mint amilyen volt. Nyomban elhatározza, hogy a kft-ben ügyeletet cserél valakivel, kimegy Ausztriába, és még elseje előtt hazavonszolja a szétfagyott kisautót.

Nem eszik. Nagy unszolásra elszemelget egy fürt szőlőt. Indulás előtt még egy feketét beletölt üres gyomrába. Nem a kétszáz kilométernyire lévő otthona felé indul, hanem az egyetemi városba, ahol a fia tanul. Bead neki egy csomagot, aztán fordul. Jó ha éjjel kettőre hazaérkezik. Reggel hatkor viszont ismét munkába indul. A munka szent, a munkát, ha rossz, ha ráfizetéses, akkor is elvállalják. Nagy a verseny, a kiszorítósdi. S közben a téeszek, szárítók, ilyen-olyan üzemek még a tavalyi javítások árával is tartoznak.

Üres kávéspoharát nem teszi le, a levegőben billegteti, mint egy szemléltető eszközt.

– Régen, csak az anyagért kellett a dohányt leadnunk. Pestre soha nem mentünk fel pár üveg konyak és két-három doboz bonbon nélkül. Megvolt, hogy kinek, mit… Titkárnőnek, pénztárosnak bonbon, raktárosnak konyak, volt akinek pénz… Most azért is fizetnünk kell, hogy munkát kapjunk.

– Ne viccelj! A piacgazdaságban? – nézek rá csodálkozva.

– Hát igen… A jó munkát többen is megpályázzák. Aki nem tejel, nem kap melót.

– És mennyit adtok le?

– Tíz százalékot. Másként nem megy. De az a legjobb az egészben, hogy nekünk az adót azonnal be kell fizetnünk olyan munkák után is, aminek az ellenértékét egy év múlva kapjuk meg, vagy soha.

 Feláll, megölel. Az esőverte lépcsőről visszanevet ránk. Valami olyasmi van ebben a nevetésben, hogy bírjuk mi azért a versenyt, bármilyen nehéz is. Ki kell bírnunk, mert most vállalkozók vagyunk. S a gyerekek ugye majd, azok már…

Elhajt a fekete esőben. Dideregve bámulok utána. – „Uram Jézus, hány bőrt lehet nálunk lenyúzni az emberekről?”