Ógyallai Besse János A Kaukázus magyar kutatója

I. Aki a magyar őstörténet historiográfiáját tanulmányozta, bizonyára találkozott már Ógyallai Besse János Károly (1765 – 1841) nevével, méghozzá valószínűleg elmarasztaló tónusban. S valóban, a legtöbb rövid kommentár azt jegyzi meg a nemesi származású, élete java részét utazgatással töltő Besséről, hogy a magyarokkal rokonított kaukázusi néptörzseket, amit semmilyen későbbi kutatás nem igazolt. Besse tehát egyike azon ködevők sokaságának, akik a múltban és a jelenben is különböző fantasztikus, alaptalan őshaza- és rokonságelméletekkel fárasztják a tudományt, lelkesítik a közvéleményt.

Besse 1829-ben, már idős emberként, 64 évesen jutott el Kaukázusba, azzal a szándékkal, hogy a magyarok nyomait keresse. Úgy alakult, hogy részese lett az első oroszországi Elbrusz-expedíciónak is, amit a magyarországi származású Georgij Emanuel (1775 – 1837) tábornok, az ún. „Kaukázusi vonal” főparancsnoka szervezett orosz akadémikusokkal közreműködve.

Az Elbrusz-expedíció közben és után Besse karacsáj és balkár területeket járt be, miután meggyőződésévé vált, hogy a karacsájok és balkárok magyar eredetűek. Ami Besse lázas rokonságkeresését illeti: a karacsájok és balkárok, ez a két kipcsak-török nyelvű nép nem magyar eredetű. Valószínűleg nincs közük azokhoz a magyarokhoz sem, akik valaha (a 9. századtól), valahol a Kaukázusban éltek. A karacsájok és balkárok ősei nagyjából a 13-14. századig a „Kaukázus előterében” éltek, a Kuma és Kuban folyó vidékén, és részét képezték annak a kelet-európai „kipcsak világnak”, melynek legnyugatibb ágát a Magyarországon kunnak nevezett nép alkotta.

A balkárok eredetének mégis van „magyar” vonatkozása, Besse pedig nem volt lelkiismeretlen hazudozó. A balkárok körében ugyanis később, Besse után is (1884) fölgyűjtöttek olyan elbeszéléseket, miszerint a balkárok a Kuma menti Madzsar városából, illetve annak környékéről származnak (Малкондуев Х. Х., К вопросу о самоназвании карачаевцев и балкарцев // Карачаевцы и балкарцы: язык, этнография, фольклор. М. 2001. 110-136., 115.). Madzsar, ez a valaha fontos város 1395-ben Timur Lenk pusztító hadjáratának áldozatává vált, jelentőségét elvesztette, de emléke még évszázadokig fennmaradt. Besse tolmácsok közvetítésével beszélt a kaukázusi őslakókkal és amikor a magyarok iránt érdeklődött, a derék kipcsakok elmondták neki, hogy ők Madzsarból erednek, „Madzsar” származásúak. Innen eredhet a félreértés.

Besse János „magyar” nyomokról akkor ír, amikor a karacsájok eredetére vonatkozóan közöl információkat. A karacsájok elbeszélése szerint – amit egy oroszul tudó cserkesz tolmács közvetített Bessének – a karacsájok ősei Azov és Derbent között éltek, a Kuban folyó környékén, s egy másik, hatalmasabb nép nyomására költöztek a Kaukázus vidékére (ismerve a kipcsakok történetét, az elbeszélés teljesen megbízhatónak tűnik). A karacsájok nevüket Karacsáj nevű vezérükről kapták, aki ezt a migrációt vezette, a hagyomány tehát hitelesen őrizte meg, hogy a karacsáj etnosz viszonylag nemrég formálódott, s már a Kaukázushoz köthető ennek az új, kipcsak nyelvű etnoszociális képletnek a keletkezése (neoetnogenezis). Besse informátora azt is megjegyzi, hogy a Kaukázus hegyeiben, van öt falu (Orouspie, Bizinghi, Khouliam, Balkar, Dougour), melyeknek lakói „magyar” eredetűek, nyelvük különbözik a többi kaukázusi nyelvtől, s az oszétokkal, imeretekkel (grúz törzs) tartanak fenn kapcsolatokat. Mielőtt pálcát törnénk Besse fölött, szükséges lenne vizsgálni ezen öt falut, ha ez egyáltalán még lehetséges (valóban az egykori kaukázusi magyarok leszármatottai éltek ezekben a falvakban; madzsari eredetűek lehettek ezen települések lakói; esetleg valamit félreérthetett a tolmácsok közvetítésével kommunikáló Besse?).

Besse János munkássága végül nem a magyarokkal kapcsolatos, időnként valóban nagyvonalú, túlságosan megengedő megjegyzései miatt vált jelentőssé.

Az idős magyar utazó volt az egyik első európai, aki részletes leírást közölt a karacsájokról és balkárokról. Magyarországon nem fogadták be Bessét, akinek végül 1838-ban Párizsban, francia nyelven jelent meg fontos munkája kaukázusi és kis-ázsiai utazásáról (VOYAGE EN CRIMEE, AU CAUCASE, EN GEORGIE, EN ARMENIE ET EN ASIE MINEURE ET A CONSTANTINOPLE).

Besse könyve érdekes és értékes forrás a Kaukázus történelmének és néprajzának tanulmányozásához. Ógyallai Besse János éles szemű és nyitott szívű megfigyelő volt, aki alázattal, de esetek többségében józan racionalitással viszonyult kutatása „tárgyához”, a kaukázusi emberekhez.

II. A karacsájok kapcsán megjegyzi, hogy szép külsejű emberek, a nyelvük „tatár”, a vallásuk mohamedán, de meglehetősen önkényesen értelmezik az iszlámot. Főleg a fiatalok igyekeznek betartani az iszlám szokásait – utalva arra, hogy ez a vallás csak nemrég hódított teret a kaukázusi karacsájok között. Besse azt is megjegyzi, nem lenne nehéz a karacsájokat keresztény hitre téríteni.

A karacsájokat nem lehet „barbárnak” tekinteni, írja Besse, a karacsájok éles eszű emberek, akik képesek befogadni a kívülről jövő kulturális innovációkat.

A karacsájok földje rendkívül gazdag, megterem rajta a gabona, a köles – bár a karacsájok elsősorban birkahússal és sajttal táplálkoznak - a magas fű bőségesen táplálja a jószágokat, az erdőkben értékes prémű nyest és vadmacska tenyészik, a hegyekben számos hűsítő forrás ered. A karacsájoknak pompás lovaik vannak, melyeket vagyonokért lehetne eladni Európában.

Nalcsikban az orosz kormányzat iskolát épített, ahová kaukázusi gyerekek, elsősorban karacsájok és balkárok járnak. Az iskolában egy muszlim tanító és a nalcsiki orosz erőd parancsnoka felügyeletével írni, olvasni, orosz nyelvre tanítják a gyerekeket – ingyen. Besse nagyra értékeli a nalcsiki iskolát. Mint írja, az intézmény közelebb hozza a kaukázusi őslakókat Oroszországhoz és némi európai erkölccsel ruházza fel őket. A gyerekek egy évet töltenek a nalcsiki iskolában, mielőtt a szülők hazavinnék őket. Ezalatt etetik, ruházzák őket. A muszlim tanító ügyel arra, hogy a vallási szokásokat megtartsák, „az oroszoktól távol áll a gondolat, hogy krisztianizálják őket” – állapítja meg Besse.

Nalcsik közelében gondozott kabard falvakat látott Besse, némelyik „teljesen európai külsejű”, a mezőkön kukorica, bab, borsó terem, gyümölcsöskertek virágoznak.

III. A cserkeszek már jóval harciasabb népként jelennek meg Besse leírásában. Mint megjegyzi, I. Miklós császárnak (1825 – 1855) is van egy cserkesz testőrcsapata, akiknek a legpompásabb egyenruhájuk van egész Szentpéterváron. A harcos külsejű cserkeszek gyerekkoruktól kezdve lovagolni tanulnak, fegyvert hordanak, fegyver nélkül nem is lépnek ki otthonaikból. Drága fegyvereiket és lovaikat különös becsben tartják. A cserkeszek körében nagy tisztelet övezi az időseket. A fiatalok le sem ülhetnek az idősek jelenlétében. A cserkeszek rabokat is tartanak, de humánusan bánnak velük. Házimunkára, vagy mezőgazdasági munkára alkalmazzák őket, de saját földet is kijelölnek nekik.

A cserkesz fejedelem hatalma lényegében csak arra terjed ki, hogy elossza a zsákmányolt javakat (Besse éles szemű megfigyelése a „tipikus” nomád hatalmi gyakorlatot tükrözi, lásd: Крадин Н. Н., Структура власти в кочевых империях // Кочевая альтернатива социальной эволюции. М. 2002. 109-125., 112-121.).

A vendégek tisztelete szent a cserkeszeknél. Amikor vendég tartózkodik egy cserkesznél, a házigazda felel a vendég becsületéért is. Ha a vendég úgy dönt, a cserkeszeknél marad, a házigazda még a feleségét is megosztja vele.

A cserkeszek muszlimok, de ez elsősorban török hatással magyarázható, de most, hogy a törökök kiszorultak a Kaukázusból, a cserkeszeket könnyen lehetne krisztianizálni – álmodozik Besse, aki közvetlenül az 1828-1829-es orosz-török háború után érkezett a Kaukázusba (a háborút lezáró edirnei béke értelmében Oroszország megszerezte Anapát és a Duna-deltát). Besse azt is megemlíti, a Kuban környékén számos keresztény emlékhely található, ami arra utal, akárcsak a cserkeszek kereszttisztelete, hogy a cserkeszek valaha közel álltak a kereszténységhez. Valamiféle húsvét is van a cserkeszeknél, tavasszal böjtölni kezdenek, ekkor nem adnak kölcsön egymásnak, nem fogadnak el semmit.

A cserkeszek hitvilágában számos pogány elem maradt fenn. Kecskét, birkát, nagyobb ünnepek alkalmával bikát áldoznak. Az áldozatokat kereszt mellett hajtják végre, az állat levágása után az áldozó pap kezében kenyérrel és sörrel kéri a főisten áldását – amiben Besse keresztény nyomokat vél felfedezni.

Besse felsorolja a cserkesz istenek neveit is: Mereim egyfajta anyaistennő (méhistennő). Szozeri a szél és a vizek ura. Ezen kívül még a cserkeszek három női istenséget, három nővért tisztelnek, akik az utasok biztonságáért, a jószágért, és a békéért felelnek. A cserkeszek különösen tisztelik a villámot. Nagy tisztességnek számít, ha valaki villámcsapás áldozatává válik. Besse megemlíti még néhány cserkesz „apostol” nevét is (Noakatas, Szsanka, Telebsz, Iemis, Mezit).

A cserkeszek szerfölött tartózkodók, ami az étkezést illeti, kivéve az ünnepeket. A férfiak és a nők külön étkeznek, evés előtt hálát mondanak az isteneknek, a lakoma előtt és után kezet mosnak. A cserkeszek legfőbb itala a buza (ami a magyarországi kunok között boza néven volt ismert), de sört is főznek.

A cserkeszek rendkívül szép külsejűek, a nők is, de a cserkesz női szépség híre elsősorban az örmény rabszolgakereskedőknek köszönhető, akik „cserkeszként” adták el kaukázusi foglyaikat Konstantinápolyban. A grúz nők Besse szerint mindenesetre szebbek.

Házasságkötéskor a lány szüleinek ajándékot adnak a leendő férj szülei (ló, teve, fegyverek, rabok, vagyoni helyzet szerint). Az egykori leányrablások emlékeként a vőlegény elrabolja a menyasszonyt, de csak azután, hogy már megegyezés született a felek között (így aztán a leányrablás egyfajta szerepjátékká változott, amit imitált fegyveres összecsapás és kísér a vőlegény és a menyasszony klánja között). Az esküvő öt-hat napig tart, ám ezalatt az ifjú férj nyilvánosan nem jelenik meg, éjjelente viszont meglátogatja feleségét. A férjnek ugyancsak nincs helye a gyerek születésekor (ekkor szintén elrejtőzik), s a gyerek nevét is szülőbábák adják.

A cserkeszeknek kiváló legelőik vannak, mezőgazdaságuk kezdetleges. A cserkeszek földművelési kultúrája abból áll, hogy felégetik a földet, ahová vetnek. A földterületre három évig vetnek, majd miután kimerül, másik területet vetnek be. Az egyetlen haszonnövényük a köles, melyet időnként a lovaiknak adnak. A lovaikkal nagy törődéssel bánnak. A lovak mellett főként juhokat tartanak, melyek alacsony növésűek, ám igen ízletes húsuk van és kitűnő sajtot készítenek tejükből. A hegyekben vadszőlő is terem, melyből agyaghordókban tárolt bort készítenek.

A cserkeszek nagy udvariassággal közelítenek a nőkhöz.

Ha egy cserkesz férfi  nővel találkozik az úton, felajánlja neki lovát, s ha a nő nem kíván élni a lehetőséggel, a cserkesz leszáll a lováról, és gyalog kíséri őt haza. „Ez a fajta gálánsság azonban nem jelenti akadályát, hogy a nők végezzék el – a rabokkal együtt – a legpiszkosabb munkákat.” – írja Besse. Mindazonáltal a cserkesz nők helyzete egyáltalán nem nevezhető rabságnak, mint ez sok helyen előfordul Keleten. A cserkesz nők a társadalom szabad tagjai. A cserkesz nők viselkedése egyszerű, minden modorosság hiányzik belőlük, ellentétben a keresztény grúz nőktől, akik igyekeznek az elegáns orosz nőket utánozni. A „török időkben” a kaukázusi nőket gyakran elrabolták, és a konstantinápolyi piacon értékesítették, nemzetiségtől függetlenül „cserkesznek” nevezve őket  – jegyzi meg meg Besse.

Besse a munkájához egy cserkesz szójegyzéket is csatolt.

Ógyallai Besse János megfigyelései a karacsájokról és cserkeszekről ma már megkerülhetetlenek ezen népek kutatói számára. A magyar utazóra meglehetősen mostoha sors várt kaukázusi expedíciója után. Idehaza nem fogadták be, könyvét Párizsban adta ki, s bár élete végén szeretett volna hazatérni, de erre nem adódott lehetősége. Franciaországban halt meg 1841-ben. Kéziratainak, feljegyzéseinek jelentős része elveszett.