A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.
A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára.
A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata.
Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.
Aki szenved - magányos.
És aki magányos - szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz.
Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a kül-világra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY.
Valakinek vagy valaminek a hiánya.
Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették -
vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs.
Minden szenvedésünk mögött a hiány,
a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs.
Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magánybazártságának tragikumát
még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk
a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet.
Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan.
Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.
A rossz titka az, hogy nincs.
Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.
Kommentáld!