Október 21. BOLDOG IV. KÁROLY, az utolsó magyar király

* Persenbeug, Alsó-Ausztria, 1887. augusztus 27. † Madeira szigete, 1922. április 1.

2004. október 3-án II. János Pál pápa Rómában boldoggá avatta IV. Károlyt, az utolsó koronás magyar királyt, aki az európai római katolikus királyok (és császárok) sorában az utolsó előtti.

Mi magyarok alig tudunk róla valamit, jóllehet Károly elsőszülött fia, Habsburg Ottó – főherceg és trónörökös – hazánkban nagy ismertségnek és szeretetnek örvend.

Ha arra gondolunk, hogy Árpádházi Margitunk (lásd január 18-án) szentté avatásához nyolcszáz évre volt szükségünk, föltételezhetjük, hogy utolsó királyunk boldoggá avatására is nagyon sokat kellett volna várni, amennyiben ez rajtunk, magyarokon múlott volna. Jóval több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy rövid uralkodását és látszólagos kudarcait (melyek valójában a lélek győzelmei voltak) a mainál kevésbé elfogultan szemlélhessük.

Mert a szenteket általában sem könnyű megérteni, de akik Istentől azt a hivatást kapták, hogy egy ország (vagy mint Károly is, országok) élén álljanak és népek sorsáról döntsenek, azok még kevesebb megértésre és tárgyilagos ítéletre számíthatnak. A pillanatnyi – politikai és gazdasági – érdekek kibogozhatatlan összefonódásai, a történelmi szempontokból elkendőzött hazugságok szinte meghiúsítják az objektív ítélkezést. A pápa, Krisztus helytartója azonban képes nagyobb összefüggésekben, a földkerekség összefüggéseiben döntéseket hozni. Ezért képes – a részérdekek fölé emelkedve – boldoggá avatni uralkodókat és remetéket, papokat és családapákat egyaránt.

IV. Károly, a mi királyunk, mélyen hívő ember volt. Amikor Isten kezéből elfogadta a hivatását és esküt tett a rábízottak szolgálatára, ezt mondta: Szeretném mind a két népemet, a magyart is, amelyiknek a királya lettem, és az osztrákot is, amelyiknek a császára lettem, Isten törvényei és az Egyház szociális tanítása szerint kormányozni.

A háború kellős közepén, 1916-ban koronázták meg; és Károly tudta, hogy Krisztus a töviskoronát adta neki. És vállalta. Megtett mindent, amire lehetősége volt, elsősorban népe békéjéért. A száműzetésben megkérdezték tőle:
– Megérte? Most mit tud tenni? Azt felelte:

– Fölajánlom az életemet áldozatul a népeimért; őket pedig Szűz Mária oltalmába ajánlom. Ugyanezt tette első királyunk, Szent István is (lásd augusztus 20-án). Isten pedig elfogadta a mindössze harmincöt éves király és édesapa áldozatát; elfogadta értünk is, a népeiért is.

Iskoláit Károly a bécsi (skót) bencés gimnáziumban kezdte. 1903-ban a császári és királyi lovasságnál hadnagy, 1905-ben a 7. dragonyos ezrednél főhadnagy, 1911- ben a 39. gyalogezrednél őrnagy, 1914-ben alezredes lett. 1912-ig galíciai és cseho-i helyőrségekben szolgált. 1911. október 21-én feleségül vette Zita Bourbon- pármai hercegnőt. Első gyermekük, Ottó születése után 1912 novemberében Bécsbe helyezték. Tíz éves házasságuk alatt nyolc gyermekük született.
Károly mint a trónörökös, Ferenc Ferdinánd unokaöccse esélytelen volt a trónra, ezért a politikával nem is foglalkozott. Apja halála után viszont, 1906-ban ő lépett elő trónörökös-utóddá, majd az 1914. június 28-i szarajevói merénylet után trónörökössé. Az udvari kamarilla azonban a politikai döntésektől távol tartotta, így a hadiállapot megkezdéséhez sem volt köze.

1914 augusztusában a tescheni hadsereg főparancsnoka, 1916. március 16-án altábornagy, a XX. hadtest parancsnoka az olasz, majd az orosz harctéren. 1916 júniusában Kelet-Galíciába helyezték a hátráló csapatok erkölcsi megerősítésére. Itt szembesült a katonák testi-lelki teljes kimerülésének tényével, s ettől kezdve a háború kiegyezéses békével való befejezéséért tevékenykedett. Kezdeményezését azonban Bécsben elutasították, sőt augusztus 27-én az egykori szövetséges Románia – a Tiszáig való terjeszkedés ígéretében bízva – hadat üzent a központi hatalmaknak. Szeptember–októberben Károly részt vett abban a harcban, mely az Erdélybe betört oláhokat kiűzte.

1916. november 21-én, Ferenc József halála napján lett osztrák császár. Az esztergomi hercegprímás, Csernoch János a budavári Mátyás-templomban december 30-án koronázta magyar királlyá. A koronázási szertartás után a diszebédet nem fogadta el, hanem átvitette azt a hadi kórházakba. E tettével rögtön ki is váltotta a nagy és ünnepélyes lakomára készülők értetlenségét.

A koronával együtt a király átvette a hadsereg főparancsnokságát is. Svájcban Sixtus és Xaver pármai hercegek (Zita királynő testvérei, francia katonatisztek) közvetítést ígértek az antanthatalmak felé. 1917. március 24-én Károly megírta az ún. Sixtus-féle levelet, melyben jogosnak ismerte el a franciák Elzász-Lotaringiára vonatkozó igényét és Belgium függetlenségének helyreállítását. A magyar perszonáluniós kívánság megelőzésére április 25-én fölszólította Tisza István miniszterelnököt, hogy terjesszen elő javaslatot népjóléti intézkedésekről és a választójog kiterjesztéséről. Utóbbi elősegítésére Károly-csapatkereszt néven kitüntetést alapított még a koronázás előtt, ami minden frontszolgálatos katonát megilletett és választójog járt vele. Május 23-án a Tisza-kormány azon indokkalmondott le, hogy a király túl szűknek tartotta a választójogi törvénytervezetet. Május 31-én Károly újra megnyitotta az 1914 márciusa óta elnapolt birodalmi gyűlést, politikai közkegyelmet rendelt el, megszüntette a kivételes törvényhozást. Ekkor azonban a szláv politikusok már a Monarchiát elutasító emigránsokkal tárgyaltak a háború utáni berendezkedésről; az antanthatalmaknak pedig (propagandájuk ellenére) a Monarhia földarabolása volt a célja. 1918. október 16- án Károly kiáltványa a Monarchia szövetségi átalakítását ígérte, de ez már nem elégítette ki a nemzetiségeket. Az antantbarátnak tartott Károlyi Mihály gróf hívei Budapesten megbuktatták a Wekerle-kormányt, október 23/24-én éjjel megalakították a Nemzeti Tanácsot. A fölbomlást siettette, hogy október 27-én Károly sikertelenül különbékét ajánlott az USA-nak. Október 30/31-én éjjel győzött az ún. őszirózsás forradalom, mely kikényszerítette az október 30-án miniszterelnökké kinevezett Hadik János gróf helyett Károlyi miniszterelnöki kinevezését. November 16-án a Magyar Nemzeti Tanács kihirdette: Magyarország „független és önálló népköztársaság”.

Ezt megelőzően Károly november 11-én Ausztriában, 13-án Magyarországon lemondott le az államügyekben való részvételről (eckartsaui nyilatkozat). November 12-én kikiáltották az osztrák köztársaságot, s az új osztrák kormány kiutasította a királyt Német-Ausztriából. Károly 1919. március 23-án brit katonai kísérettel vonaton indult Svájcba. Mielőtt átlépték a határt, március 24-én a feldkirchi nyilatkozattal visszavonta minden – 1918. október 16-a óta tett – lemondását és nyilatkozatát.

A svájci Schloss Warteggben a Prangins-villában találtak otthonra. Április 3-án az osztrák nemzetgyűlés száműzte a Habsburg-Lotaringiai családot, s vagyonát lefoglalta a hadirokkantak számára. 1921. március 26-án Károly rövid időre Szombathelyre érkezett, másnap tárgyalt Horthy Miklós kormányzóval (1920–44). Március 28-án Románia és Olaszország, 29-én a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, 30-án Csehszlovákia háborús oknak tekintve tiltakozott Károly visszatérése ellen. Április 3-án az antant hatalmak jegyzékben jelentették be, hogy nem tűrnék, hogy IV. Károly – illetve a Habsburg család bármilyen formában – ismét trónra kerüljön.
Károly visszatérési kísérleteit nem a hatalom mindenáron való visszaszerzése indokolta, hanem a király Isten előtti esküje, mely egy élere kötelezte őt. Az újabb kísérlet 1921. október 20-án történt: Károly és Zita királynő repülőgépen Svájcból Dénesfára (Sopron vármegye) érkezett. Károly király másnap kinevezte kormányát, majd Ostenburg Moravek Gyula és Lehár Antal katonái kíséretében, vonattal Budapest felé indult. Október 22-én Horthy hadparancsban szólította föl a Nemzeti Hadsereg katonáit neki tett esküjük betartására. Október 23-án a budaörsi csatában föltartóztatták a király katonáit. Az antant ismét tiltakozott a magyar király visszatérése ellen, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részleges mozgósítást rendelt el. Október 24-én Tatán őrizetbe vették az utolsó magyar királyt és kíséretét, s 26-án az antant kiadatási parancsára Tihanyba szállították őket. 1921. november 1-jén IV. Károlyt átadták az antantmegbízottaknak, akikkel november 19-én érkezett száműzetése helyére, Madeira szigetére, Funchalba. Zita királynő a négy gyermekkel 1922. február 2-án követte őt. Ezzel végleg megpecsételődött az Osztrák-Magyar Monarchia, a pápa és a vatikáni állam legerősebb bástyájának sorsa. A trianoni döntés, Magyarország szétdarabolása sem független ettől a ki nem mondott, de annál nagyobb eltökéltséggel végigvitt, a katolikus Egyház erőinek megtörését célzó törekvéstől. 1946. február 1-én a nemzetgyűlés eltörölte a királyságot (1946:1. tc.), és Magyarországot köztársaságnak nyilvánította.

Károly király mindössze fél évet élt távol a hazájától, egészsége felörlődött a sok és reménytelen küzdelemben. A Funchal melletti Quinta-villában halt meg, utolsó szavai a feleségéhez: „Végtelenül szeretlek, kedvesem”. A Nossa Senhora do Monte-templomban temették el.

Tisztelete a halála után azonnal kialakult, nemcsak Madeirán és Ausztriában, hanem hazánkban is. Ha nyomon követjük magyarországi tartózkodásának helyszíneit, az iránta megnyilvánuló tisztelet több tárgyi emlékével találkozhatunk ma is. Így például emléktábla áll a soproni Pejachevich-ház falán, ahol gyermekkorában nevelkedett, Baján, ahonnan a
végleges száműzetésbe indult. A budaörsi csatára utaló márványtáblán egy tőle vett idézet olvasható. A szombathelyi püspöki palotában nemcsak márványtábla hirdeti, hogy „letiport nemzete régi dicsőségét feltámasztani” érkezett oda 1921 nagyszombatján, és később „töviskoronával tért vissza szomorú számkivetésbe”, de megőrizték a szobát is, amelyben megszállt. A tihanyi apátságban szintén márványtábla jelöli a Király-szobákat, ahol a sikertelen visszatérési kísérlet után fogva tartották. Leginkább azonban az egyházi épületek bizonyítják, hogy Károlyban a kortársak és az utókor nemcsak a királyt látták, de a szentet is: Tihanyban 1927-ben a király tragikus sorsára emlékeztető kálváriát emeltek, mely hasonló sorsban részesült, hiszen 1960-ban a hatalom leromboltatta, és csak az 1990-es években sikerült helyreállítani. Dénesfa és Cirák között 1931-ben emeltek kör alakú kápolnát azon a helyen, ahol Károly király gépe 1921 októberében földet ért. Homlokzatára rölírták: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Károly repülőgépe ma is megvan, a budapesti Közlekedési Múzeumban. Az egyházi tisztelet kiemelkedő példája a zalaegerszegi ferences templom, amelyet 1927-ben az akkori plébános, a későbbi Mindszenty bíboros építtetett IV. Károly emlékére; egyik mellékkápolnájában a király képét is elhelyezték.

Talán joggal nevezhetjük az
egyik legbecsesebb Károly-ereklyének a budavári Mátyás-templomban őrzött trónszéket, amelyet Károly a koronázáskor használt. Ezek a tárgyak és helyszínek azért fontosak, mert egyrészt Károly személyére utalnak, és természetesen rajta keresztül Istenre, másrészt pedig mert mindig egy közösség élő hitének és tiszteletének bizonyságai. Hazánkban több helyen imádkoztak IV. Károly boldoggá avatásáért, kérték az ő közbenjárását, így például Cirákon, Zalaegerszegen vagy a pesti domonkosok templomában. De szélesebb körben nem kapott nagyobb nyilvánosságot Károly király tisztelete. Mintha a magyar egyház zavarban volna vele kapcsolatban. Hiszen
könnyű őt mint Habsburg királyt az osztrák elnyomással, uralkodását a trianoni tragédiával azonosítani. Magyarországi szerepléseiről pedig keveset és sokszor meglehetősen egyoldalúan közvetített az elmúlt évtizedek történetírása. A hívő ember azonban IV. Károly királyban azt tiszteli, ami miatt az Egyház őt az oltár dicsőségére emelte: békére való szüntelen törekvése, a rábízottak sorsa iránt érzett felelőssége, hitvesi szeretete és családi életének szentsége, legfőképpen pedig mindenekfeletti istenszeretete és a Gondviselésbe vetett töretlen bizalma az, amely a magyar katolikusok – de az egyetemes Egyház – számára is példaképpé teszi őt, s ami miatt II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta őt.

Koporsója Madeirán

Sírja Madeirán