Bonyolult dalokat rögzítettek a szirtiborzoknál

Egy új tanulmány szerint a fokföldi szirtiborz meglepően modern kommunikációra képes.

Az apró emlős rendkívül vokális természetű. A hímek bonyolult dalokat énekelnek, melyek akár több percig is eltarthatnak. Egy kutatócsapat most kimutatta, a hangok sorrendje igen fontos, ami azt sugallja, hogy a daloknak szabályos rendszere (szintaxisa) van. Azt is kiderítették, hogy az eltérő tájakról származó szirtiborzok más-más dialektust használnak.

A kutatás révén a fokföldi szirtiborz az ügyesen kommunikáló állatok apró és válogatott csoportjába kerül. Eme csapat felöleli a főemlősöket, a bálnákat, a madarakat és a denevéreket. Arik Kershenbaum, a Haifai Egyetem kutatója és a vizsgálat vezetője szerint olyan képességről van szó, mely nagyon ritka az emlősök között.

A fokföldi szirtiborz (Procavia capensis) szociális emlős, mely hatalmas csoportokban él, a Közel-Keleten és Afrikában található meg. Daláról nagyon jól ismerik a helybeliek, és a kutatók úgy hiszik, a hímek azért énekelnek, hogy hirdessék képességeiket. A vizsgálatot végző csapat Izrael körül kilenc régióban rögzítette a szirtiborzok énekét.

(Fotó: MTI/EPA/Martin Schutt)

Kershenbaum szerint egy tipikus szirtiborzdal több percet is felölelhet, kisebb szakaszokra bontható, ezek mindegyike körülbelül 12-20 másodpercig tart. „Mindegyik szakasz számos hangból áll, melyeket mi szótagoknak nevezünk. A dalt nagyon kevés szótag alkotja, és mindegyik hang nagyon eltérő. Ezekből egész nyelvet lehet összeállítani, és számtalan módon kombinálhatóak.”

A kutatók a szótagokat sírásnak, csettintésnek, horkantásnak, vinnyogásnak és csipogásnak írják le. Matematikai elemzéssel összehasonlították a különböző szirtiborzok dalait. Kershenbaum szerint kiderült, hogy fontos a dalokon belüli hangok sorrendje, valamint van egyfajta szintaxis, melynek révén a különféle elemeket egésszé kombinálják. A csapat az eltérő régiókból származó dalnokok összehasonlításával azt is meg tudta állapítani, hogy nem véletlenszerű különbségekről van szó.

Kiderült, hogy azok a szirtiborzok, melyek kevesebb, mint öt kilométerre éltek egymástól, nagyon hasonló struktúrát alkalmaztak, míg az egymástól nagyobb távolságban élőknél jelentős különbségek jellemezték a kompozíciót. A kutató szerint mindez megegyezik a regionális dialektussal, például az amerikai és a brit angolt érintő különbségekhez hasonlóan. „Elképzelhető, hogy a szomszédos állatok utánozzák egymást. Ez azt jelzi, hogy a variáció nem véletlenszerű.”

(Fotó: MTI/EPA/Martin Schutt)

Az eredmények azt sugallják, hogy a szirtiborzok kommunikációja a szintaxist alkalmazó más emlősökével mutat hasonlóságokat. Ezen utóbbiak közé tartoznak a bálnák, delfinek, mormoták, prérikutyák és egyes főemlősök. Kershenbaum szerint, bár a szirtiborzról nem hitték, hogy olyan intelligens, mint a delfin vagy a csimpánz, azért fejleszthetett ki komplex nyelvet, mert hatalmas kolóniákban él, és a kommunikáció rendkívül hasznos a csoportokban élő állatoknak.

Egyes vizsgálatok során ki tudták deríteni, hogy a különféle hangok kombinálása miként módosíthatja a jelentést. Például a Campbell-cerkófmajmokkal végzett kísérlet felfedte, hogy amennyiben a főemlősök „morajló” hangfolyamot adtak ki, az általános riadót jelentett, míg az a páros „moraj”, melyet a „krakuu” hang követett, a jelek szerint zuhanó fát vagy ágat jelzett.

Kershenbaum szerint ilyen típusú asszociációt egy éneklő szirtborz esetében valószínűleg nem tudnának kikövetkeztetni. „Úgy hisszük, hogy a szintaxisba nem kódolnak információt. Szerintünk az állatok dala inkább a madarak énekéhez hasonlít. Az önreklám egyfajta formája.

A hímek bonyolultabb dalokat szeretnének énekelni, hogy kimutassák az ellenkező nemnek, életrevalóbbak, és változatosabb hangok kiadására képesek. A fiatal hímek utánozzák a domináns hímet, igyekeznek úgy énekelni, ahogy ő, ezért figyelhető meg hasonlóság ugyanazon csoporton belül.”

A vizsgálat a Királyi Társaság folyóiratában jelent meg.