Borszék
Borszék (románul Borsec, németül Bad Borseck): falu Romániában Hargita megyében. A település Erdély egyik leghíresebb fürdő- és üdülővárosa, turistaközpont. Alsó- és Felsőborszékből áll, melyből utóbbi a fürdőtelep.
Fekvése
A Székelyföld legészakibb települése Gyergyószentmiklóstól 40 km-re északra a Bor-patak völgyében fekszik, a Gyergyói-havasok, a Kelemen-havasok és a Besztercei-havasok tálálkozásánál.
Nevének eredete
Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, melyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult, amely az idők folyamán a szék (= vizes terület) főnévvel cserélődött fel.
Története
Már a 16. században
ismert gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrása van. A fürdő a
falutól 4 km-re 900 m magasan található. Az itteni borvizet szekereken
messze vidékekre is elhordták a helybeli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták, 1793-ban vegyelemezték. Szénsavtartalma magas, a tizenöt forrás mindegyike más más összetételű. A rohamosan fejlődő település 1968-ban kapott városi rangot. 1910-ben 1862 lakosából 1702 magyar, 126 román, 125 zsidó és 10 német. A trianoni békeszerződésig Csík vármegye Gyergyótölgyesi járásához tartozott. 2002-ben 2864 lakosából 2240 magyar, 607 román és 14 cigány volt.
A Borszéki-medencében aránylag későn telepedett meg állandó lakosság,
a vidék elszigeteltsége, a nagy kiterjedésű erdők, az éghajlat zordsága
nem kecsegtette a telepedni vágyókat. A népvándorlások sem hagytak
nyomot, bár a helység toponímiája ószláv eredetű, hasonlóan a Gyergyó, a Bélbor
nevekhez. (Bor=fenyő, szék=irtás, tisztás; gyergyó=dzsurdzsevo=györgy;
Bélij=fehér; bor=fenyő). Egyes házak, szállások, fürdőházak voltak ugyan
a 18. század
első felében, sőt valószínűleg már ezt megelőzően is, ezeknek lakói
azonban nagyrészt fürdővendégek lehettek, akik Borszéket a nyári időben
keresték fel.
Bethlen Farkas „Históriája” tesz először említést a borszéki borvízről, amelyet a Gyulafehérvári udvarban gyógyítási céllal fürdésre használt Báthory Zsigmond. E terület, mint Gyergyóditró és Gyergyószárhegy községek közbirtoka a 18. Századtól „Borszék mezeje” néven vált ismerté (Orbán Balázs is e néven említi), és legeltetésre használták. Az állandó település létrejötte az Üveggyár létesítésével hozható kapcsolatba (1806), de az anyaközségektől igazgatásilag csak 1896-ban szakad el végérvényesen. Ez tűnik ki a Lázár grófok 1745-ben kelt perokmányiból is. Állandó település jellege azonban csak jóval később, a 19. század közepén alakulhatott ki. A betelepülés eredetileg két irányból történt: egyrészt a Gyergyói-medence felől, ugyanis Borszék, Ditró és Szárhegy tulajdonát képezte (mint közbirtokossági terület), és így lakói zömmel innen származtak. Másrészt Moldvából vándoroltak be, mint ahogy ez Bélbor esetében is történt. Eme eredeti kétirányú bevándorlás mellett a 19. század második felében az ittlévő nagyobb számú székely és kisebb számú román
lakosság mellé, a régi családi nevek bizonysága szerint más nemzetiségű
lakosság is települt. Borszéken ugyanis az alábbi régi családnevekkel
találkozunk: Cservenka, Eigel, Fokt, Kameniczky, Kolbert, Kramer,
Krisztián, Paller, Patka, Pépel, Schiller, Straff, Thalmayer, Vild stb.
Az üveggyárhoz és a szénbányába számos szakmunkás vándorolt be Csehországból, Sziléziából, Lengyelországból, Steiermarkból és Bajorországból.
Itt üvegfúvóként és szénbányászokként tevékenykettek, és az idők
folyamán teljesen elmagyarosodtak. Ma már csak a családi nevük őrzik
idegen eredetüket. A helybeli és később betelepült lakosság kezdetben
nem keveredett, elzárkózott, mert „harisnyás” székelyek Felső-Borszéket,
a nadrágos „zipzerek” – ahogy az üvegfúvókat, szénbányászokat nevezték –
Alsó-Borszéket lakták. Ez az egészségtelen elkülönülés, elzárkózás
azonban az összekeveredés, beházasodás folytán fokozatosan megszűnt,
amelyhez a megegyező vallás (római katolikus) döntően besegített. Borszék a 19. század végéig nem volt önálló közigazgatási egység. Ditróhoz tartozott, önállóságát csak 1896-ban nyerte el. Anyakönyvi vitelét 1896-tól
vezetik. A több mint 200 éves „Borszéki történet” a település
fejlődésének sikertörténete is amely nagyban a nagyszerű
borvízforrásokkal és azok hasznosításával áll szoros kapcsolatban.
Mellőzve a legendákat (például szelistyei pásztorok, illetve Bánffy Dénes vadászata) Bethlen Farkas gróf 1847-ben megjelentetett „Históriájában” említést tesz Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem olasz orvosának, Bucellának utasításáról (1594.
augusztus), hogy „hozattassék zárt hordókban a víz", hogy abban naponta
a nagyságos fejedelem megmártassék és ezáltal megszabadultatik
nyavalyájától…”. A fentieket báró Jósika Miklós is megerősíti a „Jósika István” családja című munkájában.
Johannes Fridvalszki az 1764-ben
megjelentetett „Mineralogia magni principatus Transilvaniae”
szakmunkájában többek között így ír: „Borszék a reményvesztett betegek
menedéke.” De már 1700-ban a szárhegyi gróf Lázár Miklós Borszék mezejét és az odavezető utakat tárgyalja családi históriájában. 1762-ben több épület létezik, köztük a Határőrség háza, amit két évre rá követ a Tisztikar Üdülőháza is. Anton Kurz-nak, a Brassóban 1844-ben kiadott német nyelvű „Borszék Erdély csodálatos üdülője” című írásában Bánffy Dénest, Erdély gubernátorát és Bukow császári tábornokot említi, akik 1776-ban idelátogattak és gyógykezeltették magukat.
Heinrich Johann Kranz 1777-ben
a korabeli Habsburg birodalom ásványvizeit veszi boncolás alá, és
Borszék vizét kitűnő minőségűnek találja. E mérlegelés mozgásba hozza a
korabeli orvosokat és beindul a borszéki víznek a népszerűsítése és
gyógyászati hatásának érvényesítése. Kezdetét veszi a telep kialakulása.
Kezdetben szász és örmény befektetések jelennek meg, a múlt század
második harmadában pedig tömegesen emelkednek ki az üdülést szolgáló
faházak. A tulajdonképpeni fürdőtelep a múlt század második harmadában
kapja meg a még ma is létező arculatát. Ebben a munkában oroszlánrésze
van a bécsi Zimmethausen Antal geológusnak, akit az utókor úgy emleget,
mint Borszék fürdő megalapítója. A forrásokat vegyelemezteti Szebenben,
Pest-Budán és Bécsben. Ez már elegendő volt a víz kereskedelmi
forgalmazásához. Ditró-Szárhegy közbirtokosságától bérbe veszi a
fürdőtelepet és beindítja értékeinek kiaknázását. Kereskedelmi
szerződéseket köt orosz, olasz, görög, török és moldován cégekkel, ahová kezdetben agyagkorsókban szállít, majd pedig 1806-ban megalakul a manufakturális üveggyár, amely 1916-ig
fedezte a szükséges palackmennyiséget. Üvegeseit Sziléziából,
Lengyelhonból, Bajorországból és a Szepességből toborozta. A beindult
szénbánya terméke, a lignit, fedezte a huták tüzelő anyagának
mennyiségét. A gyógyvizek különböző kiállításokon dicsérő oklevéllel,
ezüst vagy éppen aranyéremmel dicsekedhettek.
Neves személyiségek is látogattak ide: Blaha Lujza, Mihai Eminescu, Vasile Alecsandri.
A 20. század
minden megpróbáltatásai különösen a két világháború és az
impériumváltás a töretlenül fejlődő immáron világhírű fürdőt
kedvezőtlenül érintették, amelyre ráadásként a szocializmus építésének
hazug gazdaságpolitikája már csak kegyelemdöfést adott. Borszék, az
egykoron Karlovy Vary-val, Badennel, Ótátrafüreddel
egyenrangú fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű
sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ teljes
mértékben leromlottak és a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az
emlékezetben maradt fenn.
2009-ben létrejött a Tündérkert feredő.[3]
Látnivalók
- A Kerekszék travertin-dombjáról nevezetes, a meszes-szénsavas vízből kicsapódott mészkövet épületek díszítésére használják.
- Első kis római katolikus kápolnája 1745-ben már állott, ezt pásztorok rombolták le helyébe 1847-ben épült új kápolna, melyet az új templom elkészülte után 1926-ban a görög katolikus egyház kapott meg, ma ortodox templom.
- Az új római katolikus templomot 1910-ben építették és 1911-ben szentelték fel.
- 2006 decemberében szentelték fel az új ortodox templomot.
- borvizforrások
- múzeum
- barlangok: Medvebarlang, Jégbarlang, Cseppkőbarlang.
Kommentáld!