TERMÉSZET BARÁTI KÖR

Bozgorkodom, tehát vagyok!

11 éve | Miclausné Király Erzsébet | 0 hozzászólás

Múlt héten egy nagyváradi kosárlabdapályánál megvertek két magyar fiatalt, mert azok egymás között anyanyelvükön beszéltek.

Az elmúlt hetek romániai politikai ámokfutásában ugyanis Doktor Victor Ponta miniszterelnök és az általa vezetett kormány olyan magyarellenes nyilatkozatokat engedett meg magának, amely felszínre hozta, újraélesztette, hamvaiból feltámasztotta az eddig lappangó, sok helyen már-már letudott román–magyar ellentétet.

Az etnikai uszítás megfelelő talajra hullott, egész a társadalom legmélyére, s ott meg is fogant, ugyanis a váradi magyarverésnél bebizonyosodott, a magyar nyelv és egyáltalán a magyar nép ellen tiltakozó elkövető egyenesen a közelmúlt politikai eseményeire hivatkozva verte meg és alázta porig a két magyar fiút. Pofon, fekvőtámasz, pofon románhimnusz-éneklés, pofon, menj vissza a Hargitába, pofon, a magyarok ne szóljanak itt bele a román politika alakulásába. Tette mindezt egy, a rendőrök számára ismert figura, akinek származása is elég kétes, ugyanis előkelő román vérvonalában igencsak hangsúlyos a roma beütés, így nem valószínű, hogy a nagy dák királyig, Burebistáig vissza lehetne vezetni a családfáját. Ennek ellenére ő igenis ellenséget lát a magyarokban, s most, hogy „odafentről” bátorítást is kapott erre, megragadta az alkalmat és egy golfütőt, s jól megvert két magyart. Talán elnyeri méltó büntetését. Vagy nem.

Ami azonban elgondolkodtatott, mi több, meghökkentett, az a Bihoreanul című megyei román nyelvű bulvárlap internetes változatában megjelent tudósítás, illetve az ehhez kapcsolódó hozzászólások voltak. Én kérem, eddig nem is sejtettem, hogy az arctalan, személytelen, gyáva nick-nevek mögé ennyi magyargyűlölet, soha ki nem heverhető frusztráció rejtőzhet. Fröcskölődések, bozgorozások, vágyálmok arról, hogy magyartalanítsák Erdélyt, pokolra kívánják Tőkés Lászlót, mint a magyar nemzeti vonulat szellemi vezetőjét, aki maradandó és rettegett fóbia a nagy román hazafik életében… Szóval ömlő szellemi szenny, szégyene egy olyan országnak, amely állítólag európainak vallja magát. Mindezek ellenére nem szeretnék általánosítani, de azt sem szeretném, ha jelenséggé válnának tájainkon a hasonló nemzetiségi konfliktusok. Az aljas és gyáva hozzászólásokat követve megfigyelek egy vérmes hozzászólót, aki nagyon büszke a farkasanya által felnevelt két román ősre, Romulusra és Remusra. Közben hevesen bozgoroz bennünket, magyarokat. Farkasanya, Romulus, Remus, bozgorok itt és ott, és mindenütt az ősi román földön, és menjünk vissza eredeti hazánkba, a sötét Ázsiába, ahonnan idekeveredtünk…

S ahogy elnézem ezt a fergeteges bozgorozást, hirtelen prométeuszi szikraként kaján felismerés villan át rajtam. Az acsarkodó magyargyűlölő ugyanis tévesen azt hiszi, a bozgor szó hazátlant jelent. Márpedig nem azt jelenti. Ez ugyanis nagy valószínűséggel valamelyik türk (kun, besenyő, oguz-török, esetleg magyar) nyelvből eredeztethető, alapja a boz kurt, ami szürke farkast jelent, mely később a nomád népeknél a vándorló, szabadon vadászó farkas jelentést vett fel. Nézem a Romulusra és Rémusra, illetve a bozgorokra koncentráló magyarellenes fröcsögéseket, és eddig be nem bizonyított, de jól értelmezhető őstörténeti tézisre jövök rá. Mert ha a románság két ősét anno egy szürke farkas szoptatta és nevelte fel, akkor könnyen előfordulhatott ám, hogy a jeles totemállat bizony egy bozgor, egy „boz kurt”, azaz szürkefarkas volt, aki a setét Ázsiából idetévedve megsajnálta a két meztelen fenekű, magatehetetlen gyermeket, s felnevelte őket, s így lehetett két előkelő őse a ma magyarellenes fröcskölődőknek. De nem akarok én újabb legendákat kreálni, hiszen van itt éppen elég, csak figyelve a történéseket, nem tehetek mást: bozgorkodom, tehát vagyok!

Szőke Mária, Reggeli Újság

Címkék: