Brentán Károly

Brentán Károly (Komárom, 1694. augusztus 23. – Genova közelében, 1752. november 19.)^[1][2] magyar jezsuita hittérítő, utazó. Több, mint húsz éves dél-amerikai tevékenysége során több indián törzs megtérítésén és oktatásán dolgozott a mai Ecuador, Kolumbia és Peru területén, valamint felfedezőutakat vezetett, többek között Quitoból Panamába illetve Quitoból az Andokon át az Amazonas torkolatáig. Útjairól részletes feljegyzéseket készített, melyek azonban halálakor nyomtalanul eltűntek.

Korai évei 

Brentán a nagyszombati kollégiumban végezte tanulmányait, majd ezt követően 1714-ben lépett be a jezsuita rendbe.^[2] Missziós szolgálatra jelentkezett, majd elvégezte a sevillai misszionáriusképző tanfolyamot, és 1722-ben vagy 1724-ben Quitoba hajózott.^[2]

Hittérítő munkája

Dél-Amerikába megérkezve Brentán a Marañon, az Amazonas egyik legnagyobb mellékfolyója mentén tevékenykedett. Kezdetben az andoa indiánok között élt, majd a miguiano, amaono és parano törzseket is felkereste. Sikereit nagyban segítette nyelvérzéke, amit igyekezett kihasználni. A jameo indiánok nyelvén katekizmust is szerkesztett, hogy így segítse elő megtérésüket.^[2][3] 1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé,^[2] majd 1736-ig négy új redukciót alapított, majd áttelepült az omaguák földjére.^[3]

Munkája elismeréséül 1742-ben a quitoi terület provinciálisává jelölték, majd 1744-ben meg is érkezett kinevezése. Ez után ő irányította a jezsuiták működését az egész provinciában, amely a mai Ecuador területén kívül magába foglalta Kolumbia déli és Peru északi részét.^[1][4] Négyéves megbízatása leteltével rendtársai 1747-ben prokurátornak Rómába küldték,^[2] hogy ott képviselje a tartományt. Hosszú, viszontagságos út után 1751-ben érkezett meg a Vatikánba.

A hittérítés mellett figyelmet fordított a bennszülött népek világi oktatására is. Földművelésre tanította őket, és provinciálisként ő küldte ki a tiroli eredetű Zephrys atyát a jameo és omagua indiánok közé, hogy őket zenére tanítsa.^[2] Szabó László szerint ezek a népek korábban nem ismerték a zenét, csak a hittérítők korában alakult ki népzenéjük.^[3]

Utazásai

Már térítő tevékenysége alatt is számos feljegyzést és rajzot készített a felső Amazonas-medence állat- és növényvilágáról, térképeket rajzolt, tőle származik a Marañon és az Ucayali összefolyásának első részletes leírása is. Valószínűleg ő volt az első európai, aki felfedezőutakat tett az Nanay és az Itatay folyók mentén.^[2]

1743-ban Brentán két fiatal jezsuita társaságában a szokásos tengeri út helyett szárazföldön indult el Panamába. Az Andok keleti oldala mentén, őserdőkön és mocsarakon át vezetett az út, melynek során nem csak a területen honos nagymacskák, kígyók és pókok jelentettek veszélyt az utazókra, hanem a harcias indián törzsek. Ezek ugyanis (csakúgy, mint a Brentán korábbi hittérítő munkája során megismert népek) kannibálok voltak, és nehezen megközelíthető élőhelyük mindaddig elzárta őket az európai felfedezők elől. Az expedíció nehezebbik része a kolumbiai Popayánt elhagyva kezdődött, a résztvevők előbb az Atrato folyó ereszkedtek le, majd bevették magukat az őserdőbe. Bretán beszámolóiból kiderül, hogy több hónapos, kimerítő küzdelem után jutottak el Panamavárosba, ahol találkozott Dioniso de Alcado y Herrera királyi megbízottal, majd hajóval tért vissza Guayaquil kikötőjén keresztül Quitoba.^[2]

Másik különösen jelentős útjára 1748-ben indult el egy spanyol hittérítő, Nicolás de la Torre társaságában. Quitoból Rómába rendelték, ő azonban a szokásos út helyett úgy döntött, az Amazonas mentén jut el a portugál Grão Paráig ( a mai Belém), és csak ott száll tengerre. Ebben Lacza Tihamér szerint az motiválhatta, hogy az Amazonas vidékéről készült térképe hiányos volt, a folyam középső folyásáról (a Rio Napo és a Rio Negro torkolata között) kevés információval rendelkezett. Csónakon ereszkedett le útitársával a gyors folyású Rio Napon, majd az Amazonas zuhatagos szakaszán túljutva portugál területre érkeztek. Az Amazonas-medencében a portugálok és a spanyolok közötti viszony korántsem volt felhőtlen, Pombal márki rendelete értelmében a jezsuita misszionáriusok is nem kívánatos személyeknek számítottak. Ennek megfelelően igyekeztek észrevétlenek maradni, a Rio Negro torkolatánál fekvő Manaust még sikerült is elkerülniük, Óbidos mellett azonban feltartóztatták őket a portugál hatóságok. Hosszabb időre letartóztatták őket, és míg kérvényükkel a kormányzóhoz fordultak, a környéken himlőjárvány ütötte fel a fejét, és félő volt, hogy őket vádolják meg a betegség elterjesztésével. Egyik éjjel sikerült elszökniük, és egészen Gurupá városáig jutottak, ahol ismét elkapták őket, azonban innen már tovább engedték őket a tengerpartra. Grão Pará kikötőjében hajóra szálltak, és 1751-ben Brentán megérkezett Itáliába.^[2]

Utolsó évei 

Itáliába visszatérve főként diplomáciai ügyekkel foglalkozott. Emellett igyekezett kiadni missziós tevékenységéről és utazásairól készült feljegyzéseit. Munkáját, melynek a Marannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata címet szánta, két kötetben tervezte kiadni, és leírta volna benne a Marañon vidékének élővilágát és a bennszülöttek szokásait. A könyvhöz illusztrációkat és térképeket is rajzolt.^[2] Ennek az ügyében járt 1752-ben Genovában,^[2] ám egy közeli faluban váratlanul elhunyt.^[1]

Feljegyzései eltűntek, csupán egy (mellékletnek szánt) térképe maradt fenn, melyet először Quitoban, majd Rómában is megjelentettek.^[2] Jóval halála után megjelent egy, az Amazon vidéki jezsuita missziók történetével foglalkozó munkája oyolaei Amazonici Prolusiones (A loyolai Amazónia gyakorlata) címmel,^[3] ez azonban valószínűleg nem azonos a Genova mellett elveszett feljegyzésekkel.^[2]