Természet: Bródy Sándor: A RUBIN-LEÁNYOK

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17314 db
  • Videók - 6499 db
  • Blogbejegyzések - 14789 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17314 db
  • Videók - 6499 db
  • Blogbejegyzések - 14789 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17314 db
  • Videók - 6499 db
  • Blogbejegyzések - 14789 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17314 db
  • Videók - 6499 db
  • Blogbejegyzések - 14789 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:

 

- Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!

 

Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át - apjuk a konyha ajtajában, a földön aludt - kisuhantak a lépcső erkélyére.

 

A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék és mert fázott, dacára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz támasztva, nézte a világos, árnyékos éjszakát.

 

Ahol voltak - a szédítő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott vízvezeték mormogását.

 

- Dóra, - szólalt meg a nagyobbik Rubin-leány - nekem úgy tetszik, hogy ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével és hogy a lakók benn mindnyájan meg vannak halva!

 

Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A nagyobbik nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált. És egyszerre a homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne szóljon róla:

 

- Jó azoknak, akik mindig alszanak már!

 

Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arcát beletemette annak szőke, szinte fehérfényű hajába és susogta:

 

- Jó volna meghalni együtt, Dóra?

 

- Igen! - mondá a kisebbik leány - mohón is, borzongva is. Kevés vártatva azonban félénken hozzátette:

 

- De miért?

 

*

 

Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól esett az a gondolat, hogy »virraszt«. Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez, hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen, nekihalványodott és minden különösebb ok nélkül, lelki állapota olyan lett, mint a testvéréé.

 

Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sírásban kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin úr hiába csalta őket kifelé.

 

- Nincs is ruhánk miben menni! - mondá Ágnes - amire az elzüllött piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy lopáson kapott kutya.

 

Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik kocsmából küldött nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.

 

Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a kisebbiknek a világi életet:

 

- Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének, mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének ismét...

 

A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:

 

- Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek mind.

 

- Hát a férfiak! - vetette közbe a kicsiny. Majd habozva, magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel alig.

 

- Bár soha se beszéltem volna eggyel is! Akkor azt hihetném, hogy van közöttük jó és szép!

 

- Hát nincs?

 

- Nincs! - szólt Ágnes mély és száraz hangon.

 

A kisleány behunyta szemeit. Arca szomorú volt, de lelke mosolygott, amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:

 

- Mondj valamit a szerelemről!

 

- A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, amikorra hozzánk ér: akkor szenvedés.

 

A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki, de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő lelkébe is és egyek voltak egészen.

 

*

 

Tíz - vagy kilenc - hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott mellettük. »Igen okos, igen becsületes ember«, mondotta az öreg Rubin, mert dícsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas, halvány s mégis hatalmas erejű. Olyan szeliden simogatta az aranyszínű szakállát, amikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde miatt... A kisebbik Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak pedig nem igen lehetett kimenni az utcára, bár éppen új ruhája volt, de kalapja egy csepp sem... A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan írt is egyszer az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.

 

Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de hogy nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh, be kíváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak egymással. Jól értették egymást, azt látta, de vajjon váltottak-e csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik egymást? Szóval megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása szerint hozzátartoznak a szerelemhez.

 

Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.

 

Már arra is gondolt, hogy vajjon miért is nem lehet erőszakkal rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva, annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arcát nézve: sokszor elhatározta, hogy legalább ír annak az embernek: jöjjön, kell, siessen. De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot, megsimította haját és szólott egyszerűen, immár minden szomorúság nélkül:

 

- Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.

 

És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre lepattant a zár: elmondott mindent, a kisleány hallott mindent. Amit hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse lelkét a fájdalom, könyű.

 

Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha valamelyik emeleten hallgatják búcsúzokogásukat. Hajnallott már, amikor bementek szobájukba. Idegen volt előttük e percben minden; az ágy, apjuknak nagy dunai tájképe, a falra ragasztott arcképek, közös birtokuk, a legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.

 

Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött rokokótükörbe és megijedtek a saját maguk arcától: ki van itt, kik ezek az idegen leányok?

 

Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni, leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan nézte az árnyékokat:

 

- Azt hiszem, kívülünk van még itt valaki, egy harmadik.

 

- Tudom, - mondá Ágnes - én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog, meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.

 

Ez éjszakától fogva az, aki kettőjök mellett a harmadik volt: nem tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sírás szorította össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem kívánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából és igaz érdeklődés csak akkor villant át fehér arcán, amikor a szőke emberről beszéltek.

 

A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak, olykor-olykor átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára. Tágra nyílott szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában. Ágnes beszélt néha hozzá:

 

- Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?

 

- Esküdött? - kérdezte a kisebbik villogó szemmel.

 

- Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.

 

- Hogyan? Mondták neked?

 

- Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és így szóltam hozzá: »Majd egyszer rólam is így fog nevetve beszélni!«

 

- Aztán ő mit mondott erre?

 

Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyúbb emléke; ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón szomjazott a halál után. A kisebbik leány könnyes tekintettel könyörgött neki:

 

- Mit szólt ő aztán?

 

A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és kérdésekkel kínozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt, miképpen hízelgett... Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a halvány ember, csak így: »csillag, virág, mindenféle szép virág!«

 

»Csillag, virág, mindenféle szép virág!« hangzott a kisleány fülében az édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme mosolygott, fehér arca szinte világított ezalatt. Édes borzongás futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet elsimította homlokáról, újra komor és merev lett az arca.

 

És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Odafutott hozzá, átfogta derekát és szólt:

 

- Gyerünk innét, megyek veled, ahová akarod!

 

*

 

Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A nagyobbik hosszú levelet írt apjának, melyben kérte, hagyjon föl a boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni a budai temetőőrnek, még októberben, hogy halottak napjára tíz mécses égjen az anyjuk sírján. (Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van taposva minden virág rajta: egy tő lila őszirózsa, mely nem tud, hiába akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papírcsipkés szentképeket rakta szépen össze és ráírta a papírosra, hogy egy Szekszárdra költözött barátnőjének hagyja. Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy cédulát tűzött. Ez volt abban megírva: »A tatának; adja el. Ama boltban, ahol az Ágnes stikkeléseit szokta eladni. Vegyen magának végre egy tisztességes kalapot, így nem csuda, ha nem festeti le vele arcképét senki. Hiába tud olyan jól, az öltözete miatt nem bíznak benne az emberek!«

 

A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől, amelynek neki kell indulni. Olyanformát érzett, mint azelőtt, amikor félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre az életre? Most egészen bizonyos volt abban, hogy föleszmél majd újra, de egy egész más világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle acélmetszetek szürke felhői, angyalai, fehérszakállas szentei, feketével rajzolt és mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak színre és erőre. Szíve repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog feküdni a felhők kék bársonyán... Körülötte a fényben hangzik egy mennyei chorál, introdukcióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá - onnan hangzik.

 

Mindeme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent az ismeretlentől, aki mindjobban közeledett hozzá, hogy karjaiba ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arcán, megérzett minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.

 

A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra ébred, hogy testvére hívja. De lassanként őrá is ráragadt a lázas sietség: mit keresnek már itt, amikor itt már mindennek vége van, menjenek már!

 

Valamelyik hajnalon - hideg volt odakünn és minden kék - Ágnes - már felöltözve - odahajolt hozzá és felköltötte:

 

- Menjünk!

 

Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy nagy kripta. Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, amíg a kapunyitás ideje elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utcára,

 

*

 

Kézenfogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utcákban nem jártak soha még és tulajdonképpen nem tudták merre menjenek.

 

- Arra kell mennünk, amerről a szél fuj, akkor odaérünk hamar - mondta a nagyobbik.

 

Ezentúl alig beszélt az egész úton; erősen szorította a kisebbik kezét és úgy sietett, hogy hugát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utcákon. Itt-ott egy-két tévedésből égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma házsorokat.

 

Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:

 

- Végre!

 

Egy hosszú, keskeny utcán át egy mozdulatlan, aranyos vonalat pillantottak meg.

 

- Ez az? - kérdezte a kisebbik.

 

- Ez - mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát. Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:

 

- Még visszamehetsz, ha akarsz ittmaradni, ha szeretsz magadban. De mit csinálsz egyedül? Csillagom, virágom!

 

A kisleány megfogta a kezét és ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az aranyos vonal felé.

 

Ágnes egyszerre bőbeszédű lett, megemlékezett arról a szép kis leányról, aki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négyéves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik. Majd minden átmenet nélkül hozzátette: csillagom, virágom, mindenféle szép virágom...

 

Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal, mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, aki mind jobban-jobban hozzáférkőzött hajnali útjába. Már-már vele volt egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.

 

Az éjjel színei lassanként mind elváltak a hajnaltól. Amikor kiértek a folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst- és aranyszalagok futották át a tájat, ezüst-, arany- és piros pillangók - a hullámok fényjátéka - röpködtek, keringőztek a folyam színén. A házak mindkét parton lila, meg arany színben úsztak. Csak a partok, a hajók, a hidak és a messziről idelátszó szigetek egyrésze szunnyadtak még színes árnyék alatt.

 

Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott, alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerűen; nem is emberek, de bábok, akiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre. Most megáll egy-kettő, majd újra igyekszik a part felé, mindjobban a Dunának.

 

A két leány nem nézett többé egymásra, az egyik a vízre tekintett üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:

 

- Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?...

 

Végre megtalálta, amit keresett. Az egyik végét a maga kezére kötötte, a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett egyet előre.

 

Az ezüst-, arany- és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam színének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva újra visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl violaszínre. És egy-két perc mulván a Duna képe változott egy keveset: amíg csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy leány szőke feje; fehér arca messziről, fényözönben úszva, olyannak tetszett, mintha egy vízre hullott csillag volna.

 

A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még semmit, mégis ez utolsó percben a szűz lélek tele volt az élet legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A szerelmi esküdözések - bár neki nem esküdtek soha - kéjesen rezdültek vissza lelkében chaoszában, összegyűlve és elnyomatva az elhagyottság, a kétségbeesés iszonyú érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre elmulnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány, gonosz arc.

 

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Miclausné Király Erzsébet 2 órája új blogbejegyzést írt: Wass Albert : KEGYELEM

Miclausné Király Erzsébet írta 2 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Aranyosi Ervin: TÉLI EBÉD Levéltelen, magányos ágak, ...

Rádiné Zsuzsa 2 órája új blogbejegyzést írt: William Edward Parry

Rádiné Zsuzsa írta 2 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

VESZÉLYBEN A SZÍVBETEGEK! Szerdán nem érkezik időjárási...

Rádiné Zsuzsa írta 2 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

DECEMBER 19. - 223 éve Megszületett Sir William Parry ...

Rádiné Zsuzsa 3 órája új blogbejegyzést írt: Hét tény a Nyugati-Tátráról

Rádiné Zsuzsa 3 órája új blogbejegyzést írt: Kinek üzlet az Arktisz olvadása?

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu