Egy öreg néni lakott falun és miután gyermekei részint meghaltak, részint elszakadtak tőle, úgy hetvenéves korában gondolhatott egy kissé a barátságra is.

Élt Pesten egy leánypajtása, most hetvennégyéves, a forradalomkor látták egymást utoljára.

A falusi néni nem igen szeretett mozogni, nem is igen tudott, mindig aprós gyermekei voltak, vagy apróságot várt.

A pesti pedig csak készült, de már – úgy gondolta – megvárja a vasutat, míg kiépül. Harminc esztendeig várt erre és még azután is, hogy elkészült, néhány esztendeig, míg a vonalat kipróbálták.

Most a falusi levelet küldött a pesti néninek, hogy jönne már, mégegyszer látni szeretné, aztán a friss levegő miatt, a tej is jobb, a tojás is, ámbár a fene tyúkok sem tojnak úgy, mint régen. Az új tyúkok: mind csak a kakassal járnak, de nem teljesítik kötelességüket.

A néni egy estve csakugyan megérkezett. Narancsokat hozott ajándékba és ezek a gyümölcsök, tekintettel a nyárra – július közepe volt – olyan öregek és ráncosak voltak, mint ők. A két asszony nagyon zavartan nézett egymásra, tízszer is csókot váltottak, de félrepislogva azt gondolta egyik a másikról:

- Ejnye, be megöregedett!

Mindjárt leültek az asztalhoz, hogy hideg rántott csirkét egyenek és kávét igyanak. A pesti panaszkodott a gyomrára, hogy semmi, de semmi hagymásételt nem tud enni, pedig egy kis vöröshagyma nélkül semmi ételnek nincs íze. Minden száraz, mint a kapor. A falusi ellenben dícsérte a gyomrát, de becsmélte a fogait, amelyek közül csak kettő maradt meg elől.

- Tétetni kell, most már tudnak! – mondá a pesti.

- Érdemes-e erre a rövid időre?

- Hogyne volna, ha csak öt-tíz évig is használja az ember!

Nem voltak szomorúak, a melankólia nem szállt le rájuk, ellenkezőleg: élénken, sőt vidáman beszéltek a máról, sőt holnapról is. Elhatározták, hogy jövő évben elmennek – együtt – fürdő- be, hogy csontjaikból a meghűlést kikergessék, mivel tudnivaló, hogy minden a meghűléstől ered. Még ruháról is beszélgettek. A falusi néni megtapintotta a pesti szoknyájának a szövetét:

- Mi ez? Olyan, mintha perkál volna, de selyem? Nézzed, hogy mi itt milyen ruhában járunk, a derék a hátam közepén végződik, egy egri szabóné csinálta, de nem mehettem be, magára próbálta.

A köntös csakugyan furcsa volt, olyan, mint egy kondignációs búbos és a falusi néniből valószínűtlen alakot csinált.

- Ebben a részben – mondá a másik öreg nő – mi Pesten jól vagyunk, az ember olyan szövetet választ, mint amilyent akar, ámbár most csupa rossz és csúnya szövetek vannak.

Hirtelen belezökkentek egy régi hangulatba, mindketten emlékeztek arra a ruhára, amelyben legutoljára látták egymást. Mindketten kékben voltak és a csipkebetét megfeszült magas és telt mellükön. Az egyiknek verbéna volt a hajában, a másikéban rózsa. Az illat megütötte az orrukat, a ránc-hálóban elsüllyedt szemük felcsillant. De mindez csak egy pillanatra. A múlt úgy elfutott előlük, mintha nem is lett volna az övék soha. Kimentek az udvarra, hogy a pesti egy kis finom falusi levegőt szívjon.

Csakhogy itt is igen meleg volt ez estén, a peremén fazsindelyes, de valójában zsuppal födött háztető most ontotta ki magából azt a meleget, amelyet egész napon át beszítt. A szolgáló pedig hiába csinált sarat az ambitus előtt, a húros és rikító georginák lankadtan és álmosan csüggeszték le fejeiket. A sárga viola kínjában szirmait hullatta.

Csak a peckes oroszlánszáj állt egyenesen és nagy cinikusan vette be a port. A kis udvarkertre négy szívós, régi, de ritka akácfának a rideg kötelességtudás, az unalmas jellem – vetett szakadt-zavart árnyékot. A hold sütött éppen és ezért az árnyék oly határozott és éles volt, mint a fekete csipke, későn fekvő baromfiak kapargálták, azt hitték, hogy valami tárgy.

Az egyik néninek fekete ruhája volt, – kis fehér virágokkal beszórt – a másiknak barna, sötétzöld vonalacskákkal vegyített. A falusi egy parasztkendőt viselt a nyakán és a pestinek is ráterített a vállára egy nagykendőt. Így bebonyálva sétáltak, feketén, szélesen, mint két eleven és kedves múmia. Az udvar közepén heverő komondor – az egyedüli férfi az egész pusztán – megelégedéssel nézte őket és nyilván a kedvükért alig felelgetett a falubeli kutyáknak, amelyek már kezdték adogatni egymásnak az éjjeli jelszót.

A gyerekekről beszélgettek. Hogy ki született nehezen, ki könnyen, melyik hozott szerencsét, melyik vitt el a háztól pénzt. A megboldogult is szóba került aztán. Mindkettőjüknek a férje, akik közül az egyik – a falusi – oly régen meghalt, hogy a felesége aligha ismerné meg, ha most a kiskapun bejönne. A komondor nekiszaladna, lehúzná a ruháját. Hová tenné éjjeli szállásra? Azonban a néninek nem támadt ilyen gondolata, egyikük sem számított arra, hogy az életük párjával még találkoznak. Voltak, nincsenek, vége. Az erkölcseiket és a szokásaikat, azt, hogy túlságosan jók voltak, másrészt, hogy az egyik igen szerette a kártyát -: mindezt úgy tárgyalták, mintha lehetne róla tenni.

Bementek, késő volt, kilenc óra. Lefeküdtek, a vendég a megboldogult ágyába, amelyet százszor is áthúztak tán azóta, hogy lakója meghalt, de egy kis bajuszpedrőszag még mindig lengett fölötte, úgy látszik, a fába vette magát. De ez nem volt a nénikre nézve kellemetlen és miután még panaszkodtak, hogy nem tudnak aludni, hamarosan elszenderültek. Egy cica is aludt velük egy szobában és többször fölrebbent, amikor nem hallotta lélegzésüket. Mert néha oly csend volt a szobában, mintha a két öreg nő többé nem is volna bent.

A falusi hajnali háromkor már fölébredt, megmosdott és felöltözködött teljesen: a vasalónétól kellett átvennie a tiszta ruhát. Okuláréval a szemén megvizsgált külön minden lepedőt, minden vánkoscihát. A fehér halotti köntösét – hálóréklit és alsószoknyát – visszaadta, hogy mossák ki még egyszer, agyon volt kékítve. Aztán megivott egy nagy pohár tejsűrűs kávét, frissen sült túrósbélessel. A ropogósra sült szélét a kötőjéből kivette magának a macska, amint az utolsó harminc esztendőben mindig megtörtént. Csak a macskák mint egyének változtak, voltaképpen azok sem, ugyanaz a fehér, piszkosszőrű fajta.

Négy óra felé jött a barátné, Rézi, két vagy három évvel idősebb, mint a néni, de a haja még barna, a sok sírásban és szerencsétlenségben csupa frissesség, az arca piros, a keze nem eres.

Csak tettetésből, a komolyság – és a bú árán – járt oly lassan, mint egy szélütött. De csak a néni előtt, a maga portáján és a parasztasszonyok előtt ugyancsak eleven volt. Egykor a bába volt ő itten és egészségügyi tanácsos a házban. Most is tiltakozott a meleg túrósbéles ellen, de megevett belőle hamarjában kettőt.

Ezzel szapulni kezdték a vendéget:

- Ki hagyta magát semmiztetni mindenéből, mindig a putc járt az eszében, volt idő, hogy húsz forintos kalapot viselt.

- Mikor fog elmenni? – kérdé siránkozva Rézi, aki máris féltékeny volt rá.

- Én nem tudom, kérdezzed meg tőle.

- Majd ha fölkel! Vajjon mikor kel föl?

- Ezek a pestiek délben kelnek.

- Talán jó volna bevinni neki a früstököt, biztosan az ágyban szokott früstökölni – teát. (Ezt a szót, hogy »tea«, részint tisztelettel, részint gúnnyal ejtette ki Rézi.)

- Nekem teám nincs! – mondá a néni szigorúan. Mégis összekerestette a falut teáért. Már hat óra volt reggel, elfáradt a járásban, tevésben, lefeküdt a barátnője mellé, de a zsalut kinyitotta, hogy nagyon el ne aludjanak. Nem is aludhattak sokáig, roppant forrón kezdett sütni a nap és közvetlenül az ablak előtt majorságnak való ocsút rostáltak. A napszámos, aki a rostálás főmunkáját végezte, káromkodott a hőség, de méginkább a legyek miatt, melyek mind a derekára szálltak. Egy zsír volt, azért szerették az ingét. Levetette, mert nem volt idevaló magyar ember. A szolgálók sikongva szidták. És erre egyszerre ébredt föl a két néni. Kinéztek a zsalugáterek között és látták a meztelen parasztot.

Méltatlankodva szólt az egyik:

- Ilyenek történnek, ha nincs a háznál férfi! – mondá az egyik. A másik felsóhajtott. A falusi néni is sóhajtott egy rövidet. Mindketten még egy kicsinyt benne voltak az álomban. És csakis így történhetett meg, hogy a parasztot látván, igen homályosan, de biztosan a férfiról gondolkoztak mind a ketten. És a falusi nőnek a sóhajában talán az foglaltatott, hogy bánja, mert sohasem ismerte meg a férfit. A másik meglehet, hogy azért fohászkodott föl, mert a férfit igenis megismerte. Egyformán megbánták elmúlt életüket, de csak egy minutáig.

Aztán a napszámossal fölvétették az ingét. És elég nyugodalmas jó érzéssel leültek az ambitusra, hogy munkálkodjanak a jövő számára – büszkét tisztítottak, cseresznyének szedték ki a magját, befőztek. A vizbe főzött cukor zubogása kihallatszott a konyhából, egy csapat kacsa gágogva sietett elő a pondrós gyümölcsre, amelynek hírét valami locska csirke megvitte nekik a baromfiudvarba.

A nénik az unokákról beszélgettek, és a pulykákról is, amelyeket oly nehéz felnevelni.