Carpathia – az első mentőhajó 2. rész

Megkezdett cikkünk folytatása:

„Minden gőzt a gépeknek!”

A minden ízében remegő Carpathia sebessége 17 csomóra nőtt (senki sem hitte, hogy a 14,5 csomós végsebességre tervezett hajó erre is képes lehet). A kapitány utasította az utaskísérőket, készítsenek elő takarókat, párnákat, pótszékeket és nyugágyakat, a konyhának pedig meghagyta, főzzenek meleg levest, kávét és teát. A fedélzetmester készenlétbe helyezte a mentőcsónakokat.

Külön stewardokat állított a folyosókra, hogy megnyugtassák a fedélzeten az utasokat, és magyarázatot adjanak a hajón tapasztalható készülődésre: „A Carpathiának semmi baja, egy másik hajó került végveszélybe.” Ám ahogy kiderült, hogy a Titanicról van szó, a hihetetlen hír hallatán mindenki gyanakodni kezdett: mégiscsak a Carpathiát érte baj és most segítségért siet.

Lengyel Árpád a kivándorlás korának epizódszereplőjéből egy csapásra a kor világszenzációjának egyik főszereplőjévé vált.

„

Doctor, a big thing, Titanic is sinking!” („Doktor, az a nagy helyzet, a Titanic sülylyed!”) – ébresztette dr. Lengyel Árpádot a Carpathia ír származású első hajóorvosa, dr. Frank E. McGee, miután Rostron kapitány meghagyta neki, hogy állítsa szolgálatba a magyar orvost a harmadosztályon.

A hajó három osztályát szokásosan három orvos szolgálta ki: az első osztályon dr. McGee, a másodosztályon egy olasz orvos, dr. Vittorio Risicato, a fedélközben pedig dr. Lengyel Árpád dolgozott. Ezt a beosztást vették alapul a Titanic hajótörötteinek ellátásához is. Az orvosokat a számvevő tisztek segítették, akiknek az volt a feladata, hogy a fedélzetre lépő túlélőket azonnal nyilvántartásba vegyék, és az osztályuknak megfelelő elsősegélyhelyre irányítsák. Az orvosi vizsgálatok céljára a hajó ebédlőszalonjait jelölték ki; ezek voltak a legnagyobb befogadóképességű terek. Végül – azután, hogy az orvosok előkészítették eszközeiket, minden erősítő és élénkítő orvosságukat – nem maradt más hátra, mint várni, hogy a Carpathia a Titanic közelébe érjen.

Hajnali háromnegyed háromkor feltűnt az első jéghegy, utána még egy, majd egy harmadik. Rostron azonban mit sem csökkentett a Carpathia sebességén: aggódott, hogy későn érkezik. A Carpathia fél négy után öt perccel ért a Titanic által megadott helyre – ám a gigászi óceánjáró nem volt sehol. Rostron kétségbeesetten fellövetett egy jelzőrakétát…

Ezernyi apró fellobbanó fénypont válaszolt: a Titanic 6 kilométeres körben szétszóródott mentőcsónakjaiban a túlélők minden éghetőt lángra lobbantottak, ami a kezük ügyébe került, hogy az óceánjárón észrevegyék őket.

Az első túlélő négy óra után tíz perccel lépett a fedélzetre, az utolsó fél kilenckor. Az orvosokra szörnyű feladat várt. A Carpathia két, egyenként 16 ágyas kórteremmel és egy fertőzőbeteg-kórházzal rendelkezett. Mivel az utóbbi üres volt, a Carpathia betegeit oda költöztették, a két kórterembe pedig a Titanic sebesült túlélői kerültek, összesen negyvenketten. Sok volt a zúzódás és a törés, a hiányos öltözékben menekülők közül sokan átfagytak, néhányan pedig egyenesen a jeges vízből küzdötték fel magukat a mentőcsónakba. A két kórterem egykettőre megtelt, néhány ágyon ketten is pihentek.

712 ember menekült meg a Titanicról. Ők most ott tolongtak a harmadakkora Carpathia fedélzetén: embertelen volt a zsúfoltság, ugyanakkor kísérteties a csönd. A mentőhajó utasai minden lehetséges módon igyekeztek segíteni – ki ruhát, ki tartalék fogkefét szedett elő a csomagjából –, olykor mégis kisebb izgalom támadt.

Lengyel Árpád emlékét ma alig néhányan őrzik: unokája (fent), és a Budapesti Mentőmúzeum, ahol a katasztrófa túlélői által Lengyel Árpádnak adományozott aranyérem másolata is látható.

Néhány későn ébredő első osztályú utas, amikor meglátta az ismeretlen ágrólszakadtakat, felháborodva igyekezett megtudni, hogy miért engedtek fel közéjük annyi harmadosztályú utast. Nagy volt a meglepetésük, amikor a stewardok közölték velük, hogy azok bizony még náluk is jobb módú menekültek.

A harmadosztályon is nagy volt a nyüzsgés. „Alig győztük a sok munkát és vigasztalást” – emlékezett a magyar orvos. A vizsgálóvá alakított fedélközi ebédlőben például egy olasz asszony kereste sírva a gyermekeit. Hisztérikus ordításából az egyik olasz pincérnek egyetlen szót sikerült kihámozni: Bambini! Az egyik gyerek hamarosan előkerült, de az asszony zokogva tartotta fel két ujját: kettő volt! Végre megkerült a másik is – a teakonyhában melengették, a sütő mellett.

A nászutasoknak volt a legnehezebb. Nyolc frissen egybekelt pár döntött úgy, hogy a Titanic fedélzeten ünnepli meg közös életük egyik legnagyobb eseményét. Két pár élte túl. A Titanic tragédiájának 32 osztrák-magyar állampolgárságú áldozata között volt egy nászutas pár is (emléküket kegytábla őrzi a tiszaroffi templomban). Az elgyötört túlélők szenvedése dr. Lengyel Árpád örök emléke maradt – egy szerencsétlen fiatalasszony benne vélte felismerni elveszett férjét.

1912. április 18-án este fél tíz után öt perccel a Carpathia végre megérkezett New Yorkba. Leeresztették a Titanic mentőcsónakjait – amelyeket reggelre teljesen kifosztottak a szuvenírvadászok – majd partra szálltak a túlélők is, akiket azonnal megostromolt a hírekre éhes metropolis riporterhadserege. Miután őket kifaggatták, a mentőhajó legénysége következett: megszületett a Carpathia legendája.

A Carpathia teljesítménye valóban rendkívüli volt. A jeges atlanti éjszakában a Titanic túlélőinek megmentéséért folytatott életveszélyes száguldás már önmagában tiszteletet parancsolt, a New Yorkba vezető út azonban további megpróbáltatásokat tartogatott: a 712 túlélő súlytöbblete, a leereszkedő sűrű köd és a feltámadó vihar alaposan igénybe vette a Carpathia állóképességét.

Egyszer annyira megdőlt a hajó, hogy az utasokat át kellett vezényelni az ellenkező oldalra. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a példátlan mentésben részt vevő hajót és legénységét mindenütt megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, ahová – a rendkívüli kitérő miatt késéssel – csak 1912. május 7-én érkezett meg.

Május 10-én már Budapesten fogadták a tisztikart. József főherceg és Lukács László miniszterelnök állami kitüntetést adományozott Rostron kapitánynak,.

A cikk a National Geographic magazin 2004. decemberi számában jelent meg.