Már 15 éve is kerültek elő Feldebrő határában, Farkas Gábor erdőmérnök birtokáról csontok és pattintott eszközmaradványok. Tavaly azonban a tulajdonos egy hatalmas sípcsont töredékére bukkant, melyről sem a hentes, sem az állatorvos nem tudta megmondani, hogy pontosan milyen élőlényhez tartozhatott, de az egyértelműen látszott rajta, hogy „már nem mai csirke”.  

Halomba rakott mamutcsontok a feldebrői ásatás I. számú kutatógödrében. Alul egy borda és egy agyartöredék, középen egy alkarcsont, körülötte pedig hátcsigolyák alkotta gerincszakaszok láthatók.

2011 őszén Farkas Gábor kutatási céllal mélyebbre ásott azon a helyen, ahol korábban a sípcsonttöredéket találta, és újabb csontmaradványok kerültek elő: egy felkarcsont és egy alkarcsont. A csontok a gyöngyösi Mátra Múzeum igazgatójának, Fűköh Leventének és kollégáinak közbenjárásával végül a Magyar Természettudományi Múzeumban kötöttek ki. Ekkorra már biztos volt, hogy gyapjas mamutról (Mammuthus primigenius) van szó.

A Természettudományi Múzeum főmuzeológus paleontológusával, Gasparik Mihállyal még a rossz idő beköszönte előtt terepszemlét tartottunk, ahol újabb leletek láttak napvilágot: egy lapocka, egy félbetört combcsont, pattintott kőszilánkok és szenesedett csonttöredékek, így elhatároztuk, hogy tavasszal egy szervezett ásatás keretében visszatérünk. Utóbbira Gasparik Mihály vezetésével a Magyar Természettudományi Múzeumért Alapítvány és a Hantken Miksa Alapítvány támogatása révén kerülhetett sor 2012. április elején.

Életkép a 2012. áprilisi feldebrői mamutásatásról. A letűzött botok a csontok körül a sárga homokos löszben lévő kerek sötétbarna foltokat jelzik, melyeket cölöphelyekként lehetett azonosítani.

A múzeum munkatársaiból, az ELTE-TTK hallgatóiból és a lelkes önkéntesekből álló terepi csapat hátgerinc-szakaszokra, egy újabb alkarcsontra, egy agyarra és számos bordatöredékre bukkant. A csontok helyzetéből, a szenesedett maradványokból, a pattintott limnokvarcit és kalcedon (vagy opál) darabokból, illetve a csontok egyik oldalán talált három, szabályosan elhelyezkedő sötétebb barna kerek foltból – melyeket cölöphelyekként lehetett azonosítani – valószínűsíthető, hogy a csontokat az ősemberek halmozták egy kupacba, és talán lenyúzott bőrökkel, ponyvaként védték a rajtuk maradt húst a kisebb ragadozóktól, vagy a tűzhelyüket óvták a széltől. A mamutokon kívül a terepen előkerült még egy róka méretű ragadozó állkapcsa és néhány foga, illetve egy gázlómadár több végtagcsontja is.

6 csigolyából álló háti gerincszakasz, mögötte egy alkarcsonttal, előtérben egy lapockatöredékkel. A háttérben egy 5 csigolyából álló gerincszakasz látható. A bal alsó sarokban az üledékből szenesedett csonttöredékek kezdenek kibontakozni.

A maradványok a pleisztocén kor legutolsó eljegesedési időszakából származnak, és 16 000 évnél nem lehetnek fiatalabbak, mivel ekkor már nem éltek mamutok hazánk területén. Pontosabb kormeghatározást csak a további vizsgálatoktól remélhetünk.

Egyelőre csak feltételezésekre és analógiákra támaszkodhatunk, de a feldebrői mamutvadászok valószínűleg kortársaikhoz hasonlóan a magasabb hegyek közti védett völgyekben, vagy az ottani barlangokban vészelhették át a hidegebb teleket. Vándorlásuk egyik biztos jele, hogy az eszközeik alapanyagául szolgáló kőzeteket legközelebb csak a Mátrában, vagy az Eperjes─Tokaji-hegységben tudták beszerezni. A tavaszi enyhüléssel megkezdődött a vadászidény, kisebb csapatokban lehúzódtak a nyíltabb, vadban gazdagabb helyekre. A nagyobb csordák mozgását követve több ideiglenes táborhelyet is hátrahagytak maguk után. A Feldebrő határában feltárt egykori telephely egy sikeres vadászat emlékét őrzi. A tűzre dobott csontok két, még növésben lévő gyapjas mamuthoz tartoztak, vagyis elődeink ebben az esetben a könnyebb prédát ejtették el, nem pedig a legnagyobb egyedeket.

Az ásatás egy időre véget ért ugyan, de a munka azóta sem állt le. A csontok környékéről elhozott üledéket fél milliméteres szitán mostuk át, megszárítottuk, majd a száraz törmeléket osztályoztuk. Az egészen kicsi üledékszemcséket az apró csontoktól és más maradványoktól mikroszkóp alatt lehet majd szétválogatni. Néhány löszcsiga és kígyócsigolya már most előkerült, ami biztató, ugyanis sok hasonló apróság segítségével valószínűleg pontosabban meg lehet majd határozni a maradványok geológiai korát és az egykori környezetet.

Ami a folytatást illeti, a Természettudományi Múzeum kutatói lehetőség szerint geofizikus kollégák közreműködésével tervezik a lelőhely közvetlen környezetének talajradaros felmérését. A műszer által kibocsátott radarhullámok a különböző üledékszerkezetekről, illetve a felszín alatti objektumokról eltérő módon verődnek vissza, így a vizsgálat segítségével lehetőség nyílik az esetleges csontok és más struktúrák helyének, illetve mélységének azonosítására. A felmérés eredményeként a következő ásatás már célirányosan történhet a környéken. A további vizsgálatokba (főleg, ami a kőeszközöket, kőszilánkokat illeti) már a Magyar Nemzeti Múzeum régész kollégái is részt vesznek, tehát minden bizonnyal hamarosan újabb érdekességekre derül fény a feldebrői mamutvadászokkal kapcsolatban.

Írta és fényképezte: Virág Attila