Bár az esős évszak lassan a végéhez közeledik, a leszakadt vezetékek, a vihar cibálta fák még némán őrzik a trópusi éghajlat nyomait. Megérkezve a központba, Judy már vár rám. Ahogy mondja, a folyóval szegélyezett 88 hektáros területet férjével, Luis Arroyoval eredetileg azért vették több mint 35 évvel ezelőtt, hogy madárfigyelő túrákat szervezzenek az érdeklődő turistáknak. Az, hogy végül lajhár rehabilitációs központ lett belőle, csupán a véletlennek köszönhető.
„Történetünk 1992-ben kezdődött”- mosolyog Judy és int, hogy kövessem őt a kerítéssel elválasztott etető és lajhárjátszótér felé. Belépünk a területre, a központ önkéntesei éppen tornáztatják a fiatal egyedeket, egyetlen felnőtt példány van csupán köztük, Judy afelé veszi az irányt.
„Szegény férjemmel, nyugodjék békében, az egyik hajnalban félénk kopogásra ébredtünk”- folytatja a 75 éves asszony. „Három kislány állt az ajtónkban tanácstalanul, az egyikük apró lajhárt szorongatott a kezében. Ahogy mondták, az úton találták, az anyja már nem élt, elütötte egy autó. Mivel a környéken mindenki állatbarát családként ismert meg minket, így a kislányoknak nem volt jobb ötlete, mint hogy ide hozzák a szerencsétlenül járt, alig 1 hónapos kölyköt, Boglárkát.”
Boglárka
Judy és Luis, akitől csak lehetett, segítséget és tanácsot kért, ám még a Costa Rica-i állatkert illetve vadvédelmi központ sem tudta, hogyan kell egy lajhárt úgy felnevelni, hogy az a vadonba visszaereszthető legyen. Így maradt náluk a ma 25 éves Boglárka, akinek szomorú példája arra ösztönözte az amatőr állatbarátokat, hogy életüket ezeknek a különleges emlősöknek a megmentésére szenteljék.
„Nem volt mit tenni, egyszerűen csak a józan eszünkre hallgathattunk, így hetekig figyeltük, mit esznek, hogyan élnek, melyik fára másznak a birtokunkon előforduló, vadon élő egyedek” - folytatja Judy a történetet és nevetve hagyja, hogy kedvenc lajhárja rám kapaszkodjon. Óvatosan megérintem az állat durva tapintású szőrét, ilyen közelről az is jól látszik, hogy lábujjai a bőr alatt teljesen összenőttek, és a karmok erősen görbültek, hátrahajlók.
„Nem volt könnyű dolgunk”- mondja Judy és leveszi rólam a jó tíz kilogrammos Boglárkát. A kilencvenes években egyáltalán nem volt népszerű állat a lajhár. Sőt! Itt Costa Ricán az egyik leghaszontalanabb vadnak tartották régtől fogva. Már az első európai telepesek sem tudtak semmi jót mondani róluk, az Új Világ korai beszámolói valamint a természettudósok leírásai pedig tökéletlen, torz, groteszk szörnyetegnek titulálták őket. Az évszázados megvetés és érdektelenség aztán oda vezetett, hogy ma a biológusok szinte semmit nem tudnak ezekről a rendkívüli lényekről.”
Judy és rehabilitációs központja azonban szeretne ezen változtatni. A centrum, mely 1995 óta a világon elsőként és egyedüliként hivatalosan is a háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus) és a kétujjú lajhár (Choloepus hoffmanni) rehabilitálására, azok visszavadítására, valamint természetes élőhelyük megőrzésére fekteti a hangsúlyt, nagy szerepet játszik a vadon élő egyedek megfigyelésében és monitorozásában is.
A központ önkéntesei egy vadon élő egyedet vizsgálnak.
„Sokan még ma is úgy gondolják, hogy egyáltalán nem érdemes foglalkozni a lajhárokkal- mondja Judy - de valójában olyan rendkívül egyedi, fán élő emlősökről beszélünk, amelyek annyira szélsőségesen alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, hogy a földön szinte alig tudnak mozogni. A mellső végtagjaik hosszúak, a hátsók jóval rövidebbek. A lábaikon hatalmas, sarlószerű karmokat viselnek, homorú talpuk pedig szorosan hozzásimul az ágakhoz, így téve lehetővé azt, hogy a legkisebb erőfeszítés és izommunka nélkül lógjanak a fákon. Bár a külső jellegzetességeikkel ma már tisztában vagyunk, rengeteg tanulmányozni valónk van az életmódjukat illetően.”
Annak érdekében, hogy betekintést nyerhessenek a lajhárok fák koronája közt zajló titkos világába, Judynak és önkéntesekből álló csapatának egy különleges eszköz áll a rendelkezésére: a lajhárokra szerelt ún. elektronikus hátizsák. Az eredetileg pingvinek jég alatti úszását monitorozó, zoológusok között csak naplónak hívott szerkezet segítségével nyomon követhetik, ahogy a lajhárok a fák között mozognak és élnek. A hátizsákba GPS-t, gyorsulásmérőt és egy iránytűt építettek, amely érzékeli a viselője minden mozdulatát. Miután a rögzített adatokat letöltötték, egy erre kifejlesztett program segítségével a Google Térképen 3 dimenziós képet képesek összeállítani a lajhár napjáról, amely megmutatja, hogy pontosan mit is csinált a megfigyelt példány egy adott pillanatban.
„A lajhárhátizsák nagyon jó ötletnek tűnik - mondja Judy - viszont annak darabonkénti 800 dolláros ára valamint az a tény, hogy minden egyes alkalommal meg kell várnunk, míg a lajhár elérhető távolságba kerül, igen nagy kihívást jelent a központnak. Azt tudni kell, hogy az állatok jellemzően csak üríteni másznak le a fákról, s azt figyelembe véve, hogy akár testük súlyának egyharmadát is képesek vizelet illetve széklet formájában tárolni, jó ha heti egy hátizsákot tudunk fel- illetve leszerelni. Az esős időszakban egyszerűbb a helyzet. A lajhárokat sokkal könnyebb ilyenkor kiszúrni kora reggel, mivel olyan nyílt terepeket keresnek, ahol magukba szívhatják a nap melegét. Anyagcseréjük lassú, testhőmérsékletük 31-34 fok körüli van, így szükségük van erre az energiára és hőre, hogy erősítsék a szervezetükben zajló erjedési folyamatokat.”
Ahogy Judy mondja, a nehézségek ellenére, három évvel a projekt megkezdése után végre kezdik megérteni azt, hogyan is képes a lajhár napjainak 90 százalékát fejjel lefelé csüngve tölteni. A lajhár az evolúció során úgy fejlődött, hogy a bordák nem csak a tüdőt és a szívet védik, hanem szinte szó szerint megtámasztják az összes belső zsigeri szervet. Az állat csontozatának felépítése is kedvez a fejjel lefelé lógó életmódnak, a végtagok és a nyak mozgékonyságának. A háromujjú lajhárok esetében a nyakcsigolyák száma az emlősöknél szokásos 7-ről 9-re emelkedik, így fejüket képesek a testük tengelye körül szinte teljesen körbeforgatni, úgy, hogy mászás közben fejük továbbra is előre néz.
„Ami ennél is lényegesebb felfedezés azonban - zárja le az egész délelőttre nyúló beszélgetést Judy - az az állat táplálkozási szokása. Igaz, hogy egy lajhár akár 40 fajta fáról is válogathatna, mégis legtöbb idejét csupán néhányon fogja tölteni. Itt Costa Ricán pl. a csalánfákon látni őket a leggyakrabban. Gyomruk összetett, baktériumok segítik a levelek emésztését, és akármilyen hihetetlenül hangzik, a táplálék akár egy hónapot is elidőzhet emésztőrendszerükben.
Ez felveti azt a kérdést, hogy hogyan képesek azt megtanulni, melyik növény ehető és melyik nem, ha a bevitt élelem szervezetre való hatása ennyire későn jelentkezik? És akkor ezzel elérkeztünk a központunk legnagyobb kihívásához. Hogyan tanítsuk meg a kölyök lajhárokat arra, melyik a mérgező növény? A mai napig nem oldottuk még meg a rejtélyt, de bízunk benne, hogy a vadon élő egyedek monitorozásával erre is választ kapunk hamarosan, és teljes siker koronázza erőfeszítéseinket.”
A Lajhár Rehabilitációs Központ a monitorozás és a kutatás mellett a sérült és árva egyedek vadonba való visszaszoktatását tekinti a legfontosabb feladatok egyikének. Erről a küzdelemről és a fiatal egyedek fejlődésének a mindennapjairól 2013-ban az Animal Planet egy egész éven át tartó sorozatot készített Találkozz a lajhárokkal címmel.
Judytól elbúcsúzom, és végigsétálok a lajhár kölyköknek kialakított játszótéren. Egy-két kivételtől eltekintve az összes rehabilitálásra váró egyed az emberi gondatlanság, illetve a természetes élőhely csökkenése miatt került ide. Soknak a végtagja tört el, mások fél szemükre megvakultak, de sajnos van olyan is, amelyiknek egyik karját amputálni kellett. A jelenleg itt élő 135 árva folyamatos orvosi vizsgálat alatt áll, ha pedig az új jövevény 1-8 hónapos, akkor egy plüss állatot is kap, amihez hónapokig anyapótlóként ragaszkodhat. A legfiatalabbak a szilárd táplálék bevitele előtt kecsketejjel erősödnek, és sokszor inkubátorba kerülnek, és majd a megfelelő egészségi állapot, valamint súlygyarapodás után kezdődhet el a szabad életre való felkészülés.
Lajhár kölykök plüss pótanyájukkal.
A környezettel való ismerkedéskor az egyik legfontosabb momentum a kölykök életében a mászási technikák alapos elsajátítása. E nélkül képtelenek lennének életben maradni a vadonban. Így a központ önkéntesei kifejezetten erre a célra kialakított játszótéren naponta kétszer tanítják a kölyköket a különböző fogásokra.
Leguggolok az egyik farúd alján nyújtózkodó kétujjú lajhár mellé. Sárgás szőrű karjaival erősen tartja magát, apró pupillájú vaksi szemeit rám függeszti, és úgy, mintha lassított felvételt néznék, balerina módjára fokozatosan hátradönti magát.
.png)
Kommentáld!