Kora reggel van, a trópusi világosság alig kúszik még be a fagerendák közt a szobába. Az ágyamban fekszem figyelve a természet vad tombolását.

 

Árván maradt majom a Sibu Menedékhelyen

A hajnali szél olyan erővel cibálja a fákat, hogy hallom a levelek sikolyát meg a leszakított kókuszdió erőteljes csattanását a vizes talajon. A szélharang megkondul a kertben, és a bőgőmajmok jellegzetes huhogása most vészjósló. Valami sír lent a mélyben, olyan hangon rí, mint egy kisgyermek. Fázom. A vékony takaró nem melegít. Hirtelen meghallom az ormányos medve csattanó talpát a nedves erkélypadlón. Valami felborul, és gurulni kezd a lépcső felé, nejlon zacskó zizeg, s én a furcsa hangból tudom, hogy vendégem már a kukában matat. Hallom, ahogyan éhesen fújtat, ahogyan körmeivel az üres szemetesvödörben türelmetlenül keres. Aztán éles karmait végighúzza a hűtő ajtaján, a kilincset keresi. Két lábra áll, úgy próbálja lenyomni a kart. Hiába, ismerem minden mozdulatát, ám mivel lefekvés előtt kókuszzsinórral gondosan becsomóztam, nem boldogul. Egyre idegesebb lesz, most már a fogával dolgozik, fújtat, morog, fejét rázza, nem adja fel. Mikor megérti, hogy ma nincs lopás, mint a természet, tombolni kezd.

Október elején érkezem Costa Ricára, a természeti csodák kis paradicsomába, hogy négy hetet dolgozzak önkéntesként a Csendes-óceán partján lévő Nosarán, a sebesült majmokkal foglalkozó helyi centrumban, a Sibu Menedékhelyen. A közép-amerikai ország nem csak a háromezer méteres vulkánjait körülölelő gyönyörű trópusi tengerpartjairól, eső- és köderdejéről híres, de élővilága miatt is irigylésre méltó. A vulkanikus talajnak köszönhetően csaknem 150 féle ehető gyümölcs közül válogathat az ide látogató, a hófehér orchideákon repkedő apró kolibrik, a megszámlálhatatlan madár- és pillangófaj látványa pedig egy idő után csaknem olyan hétköznapivá válik, mint az esőerdőkben megbújó lajhár, a tengerparton fészkelő óriásteknős, vagy a fákon gubbasztó bőgőmajom.

A mellényes bőgőmajom (Alouatta palliata) nevét az oldalán lévő hosszú szőrzetéről kapta, Costa Rica egyik jellegzetes őslakója, ahogyan a neve is sugallja, a vokális kommunikáció lényeges részét képezi a társas viselkedésének. A hímek - a hangképzés szempontjából fontos hyoid csont megnagyobbodása miatt - mély, torokhangszerű hörgése majd öt kilométerre is tisztán elhallatszik, ezzel segít a helymeghatározásban, a csoporttagokkal való kapcsolattartásban, területvédelemben, illetve egymás őrzésében is.

Egy-egy bőgőmajom klán 1-3 hímből, valamint 7-9 nőstényből áll. A hímek magasabb rangúak a nőstényeknél, és a közösség tagjai általában nem állnak rokonságban egymással, mert mindkét nem legfiatalabb tagjai még a termékenységi kor elérése előtt elhagyják eredeti csoportjukat. A vadonban 15 évig, fogságban 20 évig élnek, testhosszuk 50-66 centiméter, tömegük 6-8 kilogramm.

Áramütést szenvedett anya kicsinyével a hátán.

Costa Rica robbanásszerű fejlődése veszélyeket is rejt, különösen az állatvilágban. Az egyik ilyen láthatatlan veszély az elektromos vezetékekben futó áram. A régi, burkolás nélkül maradt távvezetékek és transzformátorok okoznak sérüléseket minden fára mászó állatnak, de különösen a bőgőmajmokat éri sok baleset. A sűrű lombok, a házak, a lakások között lévő vezetékek kísértetiesen hasonlítanak azokra a természetes indákra, amelyeket a majmok a tápterületek közötti mozgásra használnak. A sérülések, amiket az állatok a nem szigetelt elektromos hálózat megragadásával szereznek, rendkívül súlyosak, és gyakran halálosak. Az anyjukba kapaszkodott kölykök, ha túlélik az áramütést, az anyjuk elvesztése után árván, és védtelenül maradnak a dzsungelben.

A Costa Rica-i Egyetem 2014-es tanulmánya szerint az ország elvesztette majom populációjának több mint a felét, az 1995 és 2012 közötti időszakban. A becslések szerint a pókmajom populáció 72 százalékkal, a mókus és a kapucinus majmok 43 százalékkal, míg a bőgőmajmok száma 65 százalékkal csökkent.

Nosara területére, csak 2014-ben, 132 majom érkezett a Sibu központba, 98 százalékuk égési sérülést szenvedett.

A majmok megmentésére és túlélési esélyeik javítására jött létre a Refugio Animales de Nosara és a Sibu Menedékhely a csendes-óceáni Nosara városában. Az itt dolgozók célja nem csak a sebesült állatok ellátása és megmentése, de az is, hogy meggyőzzék a Costa Rica-i Elektromos Műveket a vezetékek, illetve transzformátorok kötelező szigetelésének fontosságáról. A megelőző intézkedés gazdasági értelemben is sokkal kifizetődőbb, hiszen míg a hőszigetelő anyag ára, 30 centiméterenként körülbelül 1 dollárral kerül többe, mint a szigeteletlen vezeték, addig egy sérült állat ellátása akár a 150-200 dollárt is eléri, havonta.

A Refugio végzi az azonnali mentést, és teszi lehetővé az állandó, közvetlen orvosi ellátást, valamint gondoskodik az árván maradt majmok rendszeres táplálásáról és védelméről, a Sibu pedig biztosítja a rehabilitációt, egyrészt a vadonba való újbóli beilleszkedés segítésével, másrészt a természetes élőhely megteremtésével, azon vadállatok számára, amelyek már nem képesek önállóan a szabadban élni. A Sibu Menedékhely, amelynek alapítója és üzemeltetője Vicki és férje, Steve Coan, valójában összekötő kapocs a Refugio és a dzsungelben való új élet között.

Amikor megkezdem első napomat a Sibu Menedékhelyen, a trópusi esős évszak még nem érezteti hatását, a nap éget, egy felhő sincs az égen, jelenleg én vagyok az egyetlen önkéntes. Vickivel a száraz földúton gyalogolva járjuk be azt a hatalmas területet, amit az Amerikából ideköltözött házaspár tizenöt évvel ezelőtt vásárolt meg, és szívós munkával tette lakhatóvá a majmok és emberek számára. Ők úgy szelídítették meg a vadont, hogy olyan új fákat és növényeket ültettek, melyek a befogadott állatok speciális eledeléül szolgálhatnak, a bőgőmajmok táplálékának ugyanis 80 százalékát teszik ki a fiatal, vitaminokban gazdag levelek és gyümölcsök.

Vicki Coan, a Sibu Menedékhely alapítója

Vicki elmondása szerint a vadonban élő bőgőmajmok napközben legszívesebben a magas fákon tartózkodnak, alkonyatkor vonulnak csak vissza a kúszó növényektől átszőtt sűrű lombok közé. Lassan, szinte csúszva kapaszkodnak egyik ágról a másikra, válogatva a levelek és hajtások között.

Az ágakon való kapaszkodásban hosszú (6O cm) izmos farkuk is segítségükre van. Ha jóllakottan, összekuporodva egy ágra ülnek, és mozdulatlanul alszanak,  ehhez a mozdulatlan állapothoz az ágakra tekeredő farkuk adja meg a biztonságot. Bár ügyesen másznak, sohasem láthatunk náluk merész és hosszú ugrásokat, addig tartják átkulcsolva farkukkal az alsó ágat, míg fent kézzel és lábbal jól meg nem kapaszkodnak. A bőgőmajmok farkában nagyobb izomerő rejlik, mint a kezükben, még elpusztulás esetén is képes ez az izmos farok hosszabb ideig függő helyzetben megtartani az állatot.

Egyórányi gyaloglás után érkezünk meg a dzsungel mélyén kiépített három méter magas, nyolc méter széles drótból húzott majomketrecek egyikéhez. Vicki kinyitja a drótkerítés kapuját, majd óvatosan belépünk. A máskor oly hangos hörgés most hirtelen elnémul, és tizenkét fekete apró szempár szegeződik rám, az idegenre. Egy hosszú pillanatig mindannyian csak állunk a forró napon, bámulva hol egymásra, hol Vickire, arra várva, hogy valaki megmozduljon, vagy parancsot adjon, amikor hirtelen valami a nyakamba zuhan. Olyan váratlanul történik minden, hogy nem érezek mást, csak egy meleg, szőrös testet, ahogyan leszánkázik a hátamon, karmait a pólómba mélyesztve, hogy végül üdvözlésképpen jó nagyot harapjon az ujjamba, majd nedves kis orrával enyhítse a fájdalmam.

„Ő Charlie - mondja Vicki nevetve, és megsimogatja a fiatal hím hátát. - Sorsa igazi sikertörténet. Az anyja négy évvel ezelőtt élelemkeresés közben szerencsétlenségére megragadta a liánnak hitt elektromos vezetéket, és brutálisan megperzselődött. Charlie, a jól megszokott, biztonságosnak vélt helyén maradt sebesült anyja hátán, így élte túl az áramütést, azonban ujjai, állkapcsa, karja, lába, nyaka, és mellkasa súlyosan megégtek. A fájdalomtól elalélva találtak rá, és már akkor halott anyjára a járókelők, majd azon nyomban a Refugio Animales de Nosaraba szállították, ahol a több hetes intenzív ellátásnak köszönhetően meg tudták menteni az életét, bár több ujját amputálni kellett. Később a rehabilitáció reményében hozzánk került. Itt, miután az állatok készek visszatérni a vadonba, először egy nyitott kupolájú, elkerített ketrecbe kerülnek, így adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy lépésről lépésre újra felfedezhessék normális, természetes élőhelyüket.

Charlie az első olyan, kölyökkorától fogságban nevelkedett majom, aki az átfogó programnak köszönhetően sikeresen beilleszkedett természetes környezetébe, bár rendszeresen visszatér ember családjához a Sibu Sancturybe.”

Charlie-t ölemben tartva csonka ujjait fürkészem. A többi majom látva, hogy bennem játszótársra lelhetnek, egyszerre ugranak a fejemre, a nyakamra meg a hátamra, védekezni nem lehet. A legidősebb egyből kurkászni kezd, s tudtam, befogadtak.

Bambuszerdő

A dolgos hétköznapok hamar beállnak, a rutinomhoz már nem csak a majmok számára ehető levelek gyűjtése, és azok napi kétszeri kiosztása, de a ketrecek tisztán tartása is ugyan úgy hozzátartozik, mint a sérült jószágok egészségügyi ellátása, sebes végtagjaik állandó ellenőrzése, valamint állapotuk naplóban való regisztrálása. A hetek észrevétlenül telnek, és bár a munka a tűző napon minden erőmet felemészti, már most bánom, hogy egy hónap múlva haza kell majd mennem, ráadásul a második, Costa Ricán töltött hét végére egy új, szokatlan barátot is szerzek.

Ormányos medvém a reggelinél.

Ezen a szombaton ugyanis, az erkélyen ülve, könyvemet lapozgatva furcsa hangra leszek figyelmes. Valami ráesik a tetőre, de olyan nehézkesen, furcsán, hogy tudom ez csak egy állat lehet. Bőgőmajmokat mindenhol láttam a fán, kicsinyüket hordva már nem okoztak semmilyen meglepetést, de tudom ez más. Nem mozdulok, várom, mi következik. Néhány perc telik el a feszült csöndben, amikor szuszogást és szimatolást hallok. Valami közeledik az alattam lévő tetőn át. Hirtelen meglátok egy magasra tartott hosszú orrot, amint a levegőben szaglász, majd a kerek szemeket és füleket, a rövid szőrös lábakat, ahogy felkapaszkodnak a teraszomra, és a hosszú izmos farkat, ami mint egy végtag megkönnyíti a mászást.

Csak egy pillanat, de az ormányos medve már a szemetes vödörnél állt, hogy felborítsa, élelem után kutatva. Nem vesz észre, és ahogy rákiáltok, villámgyorsan elszalad. Fél óra múlva azonban újra megjelenik. Lassan felállok a helyemről, mire újra tisztes távolságba fut, de gomb szemeit mozdulataimra függeszti. Tejet öntök egy lábosba, és kirakom a tetőre. Ahogy leülök, odalopakodik, hosszú orrát belefúrva az italba hangosan szürcsölni kezd. Még mindig fél, mert minden mozdulatomra összerezzen, de a tej megbabonázza.

Másnap ugyanebben az időben újra megjelenik, most egy banánt adok neki. Két nap múlva már a kezemből eszik, és annyira hozzám szokik, hogy mellettem alszik a délutáni forróság elől elbújva, az árnyékos tetőn, és a napi háromszori étkezésemhez pontban megérkezve úgy ül le az asztal mellé, mint a kutya, aki a megérdemelt falatra vár. Ha semmit nem adok neki, türelmetlenül cincogni kezd, vagy felkapaszkodik, és megpróbálja kivenni a tányéromból azt, ami megtetszik neki.

Utolsó hetemet töltöm Nosarán, nem sejtve még, hogy búcsú nélkül kell majd elválnom Vickitől, Steve-től, és a rehabilitálásra várt majmoktól. A trópusi ítéletidő ugyanis egyik pillanatról a másikra kezdetét veszi. A folyók a több napos állandó esőzés után kilépnek medrükből, és nem csak az utakat, de az alacsonyan futó hidakat is elárasztja a víz. Minden járhatatlanná válik, az élelmiszerboltok kiürülnek, s bár a hírek újabb esőzést nem ígérnek, a házakból kimenni nem lehet, a sártenger az egész kisváros. A teraszon ülve figyelem, ahogy az ormányos medve mellett már megjelennek a bőgőmajmok is élelmet és valamiféle fedelet keresve: ember és állat egyaránt a megváltásra vár.

Az élet megáll, és csak pletykák keringenek arról, hogy a kormány emberei majd újra húzzák a hidakat, eltakarítják a megcibált fákat. Harmadik napon azonban a helybéliek megelégelik az ígérgetést, és mivel a itteniek leleményes, talpraesett emberek, buldózerekkel nekiveselkednek, új utakat vágnak, ideiglenes hidakat emelnek, én pedig a feltúrt földúton Nicaragua felé gázolok, és elbúcsúzom magamban Charlie-tól, az orrmányos medvémtől, és Costa Rica természeti csodáitól.

Írta és fényképezte: Balogh Boglárka