Hiába volt a szép szó, hasztalan hangzott el a sok dorgálás, Boros Jóska maradt a régi szeleburdi. A szeleburdisága már reggel az öltözködésnél kezdődött, mikor igen gyakran kifordítva húzta fel a harisnyáját. Hát még a cipők! No, az volt a nagyszerű. Két pár cipővel rendelkezett, de ez is veszedelmére szolgált. Az egyik pár hegyesorrú, a másik amerikai rendszerű bütykös orrú vala. Jóska azonban nem divatozott. Neki mindegy volt ez a pár, vagy a másik pár. Így aztán igen-igen gyakran megesett, hogy az egyik lábán az egyik rendszerű, a másik lábán a másik rendszerű cipő díszelgett, ami természetesen, éktelen hahotára fakasztotta Jóska dicső második osztályát, de sőt az egész intézetet, amikor ilyen felemás lábbeliben az utolsó percben, pont a tanár előtt berobogott a tanterembe iszonyú szuszogással, akár csak egy lokomotív. Könyveinek roncsai? A zsebben, a hóna alatt, a kezében: egyik-másik elmaradt az úton, vagy otthon feledte magát. Jóska rendes köszönése így hangzott:

-      Adj’ Isten!

A múltban többször meg is kérdezték tőle, hogy mit, amire Jóska iszonyú nyugalommal és szörnyen bölcs képet öltve hozzá odavágta:

-      Neked, komám, józan észt!

Persze, hogy nem zaklatták többé Jóskát efféle kérdésekkel.

Jóska szeleburiságát ismerték a tanárok is, de amennyire lehetett, elnézték neki, mert jóindulatú fiú volt. Csak akkor dühösödött meg az osztályfőnök, amikor Jóska éppenséggel ne tudta rendbeszedni ugráló gondolatait s felelés közben is súlyos botlásokat követett el. Például azt mondta, hogy a rajzoló geometriában tanuljuk a világtájakat, a természetrajzban meg az összeadásról, meg más számtani műveletekről van szó, a földrajz meg a helyes beszélésre tanít. Ilyenkor Jóska nem gondolkodott, csak jártatta a száját. Hasonló jelenség volt az ahhoz, amikor az ég csatornái a nyári portengert feneketlen sárhabarccsá dagasztották, s Jóska szokása szerint, a legkésőbb érkező diákok után még tíz percre érkezett meg az iskolába. Ilyenkor Boros barátunk minden igyekezetével arra törekedett, hogy a lehető legrövidebb idő alatt eljusson az intézetbe.

A piac előtt kellett Jóskának elvonulnia, ahol éppenséggel nem akart szilárd alapot találni a patkós csizma. Nem tett semmit. Jóska árkon-bokron zúgott előre, csak úgy csobogott a víz, csak úgy freccsent a sár szerteszét. Öt-hat méter távolságról sem volt tanácsos szemlélni Jóska virtuskodását, mert a merész kíváncsiskodó fülig sárosan került volna ki Jóska vonzási köréből. Még a piaci kofák lármája is elült azokra a pillanatokra, amíg József diák végigmérte a piac frontját. A sarat úgy meggyúrni még dagasztógép sem tudta volna. Hogy a diákúrfinak még a feje búbja is sáros volt, nem tett semmit.

Ez a szeleburdi Jóska egyszer azonban mégis gonosz kelepcébe keveredett, melyen – életében először – már önmaga is gondolkodóba esett, majd hogy szét nem robbant a feje a gond füstjétől.

Gyönyörű tavaszi reggel köszöntötte a korán kelő diákokat, a madarak kedves éneke a kertek lombjai között vidáman hangzott. Ettől a lélekemelő tavaszi hangulattól csak a lustálkodó, tunya diákok nem éreztek semmit, sőt nem is tudtak róla, nem is sejtettek felőle, halvány gondolatuk sem volt egy ilyen fenséges reggelről.

Úgy látszik, Boros Jóska is először élvezett életében ilyen kedves, madárdalos ébredést, amikor rigó füttye, csalogány éneke csendült be az ablakon, ő pedig, szokása ellenére még napkelte előtt kászálódott ki az ágyból s ámulva hallgatott el, amint meghallotta a kert lakóinak kedves, szívhez szóló nótáját. Órák hosszat elhallgatta volna, ha az öltözködés nem sietteti. Mintha egy kicsit későn is ébredt volna, meg aztán el is andalkodott a madarak énekén, az idő meg kegyetlen rohanással iramodott volna. Elsápadva vette észre, hogy fél óráig nem tett egyebet, csak hallgatta a rigófüttyöt. Hanem hozzá is kezdett az öltözködéshez, hiszen öt órakor indul a vonat, a kiránduló második osztály már talán hiány nélkül kint is van az állomáson, ő meg szinte az ágyban fekszik még.

Ha riadót fújnak a kaszárnyákban, akkor sem öltözködnek olyan gyorsan a katonák, mint ahogyan Jóska el kezdte magára szedni a ruhadarabokat. Nem merném bizonyosan állítani, hogy mosakodott volna. Aztán szaladt, rohant, nem is száguldott, hanem repült az állomásra. Afféle kehes ló nyomába sem ért volna, még a szél is nehezen. Ki is ért az állomásra idejében. A tanulók ott sereglettek a peronon, várták igen türelmetlenül a vonat érkezését.

Amint kipirult arccal, izzadságtól csorgó homlokkal megérkezett Jóska barátunk,szörnyű meghökkenésére egetverő hahota fogadja. Elképedve kérdezi, hogy mit nevetnek. Érdeklődésére még nagyobb lesz a kacaj. Mindenki az érkező lába felé tekint és majd szétpukkad a nevetésben. Önkéntelenül odatekint Jóska is, amerre a többi, - a rohanástól megfáradt lábaira.

Ja! Borzalom! Irtózat! Pokoli csúfság! Felemás harisnyát húzott fel. Az egyik világosbarna, a másik sötétfekete! Ennyire szembetűnő ostobaság még nem történt vele életében. Hazaszaladna, de nem érkezik vissza, mire a vonat megjön. Hiszen már jelzett is. Már hallani is messziről a tompa zuhogást. Egyik-másik diák a sínekre teszi a fülét és hallja, amint a közelgő vonat kerekei kattognak keresztül a sínek kötésein.

Jóska tanácstalanul áll. Bajos is a dolgon segíteni az idő rövidsége miatt. A lárma elül, csak itt-ott lehet még hallani egy feltörő kacajtöredéket. Jóskát bajsejtelem gyötri az elutazást illetőleg. Mélységes alázattal a távolabb szemlélődő osztályfőnökhöz megy, aki eddig nem avatkozott bele a komitragikus ügybe. Zádori Zoltán tanár úrnak, a második osztály erélyes főnökének igen feltűnő tulajdonsága volt, hogy nem nevetett sohasem, mosoly is ritkán jelent meg rövidre nyírott bajusza alatt. Keveset beszélt, de határozottan. Volt is ám tekintélye a tanulók előtt.

Hát ehhez a jégcsap emberhez állít oda sanyarú ábrázattal Boros Jóska.

-      Tanár úr, kérem, nagy sietségemben elcseréltem a harisnyámat.

-      Látom. És?

-      A vonat már jön.

-      Tudom. Aztán?

-      Már nem mehetek haza harisnyát cserélni.

-      Az igaz. Tehát?

-      Így igen nevetséges vagyok ugyan…

-      Meglehetősen. És mégis?

-      Ha elmehetnék én is…

-      Bohócot nem viszünk magunkkal.

A vonat fülsértő sistergéssel berobog, s felhangzik Zádori tanár úr harsány szava:

-      Fiúk, előre! Kettesével! A leghátulsó kocsi a miénk!

-      Tanár úr, kérem, Boros itt maradt! – szólt figyelmeztetőleg Kanizsai Péter.

-      A harisnyái betegek – mondja Zádori tanár úr csöndes humorral.

Vidám énekléssel érkeztek meg harmadnap a tanulmányi kirándulásról a fiúk. Délután hat óra lehetett. Messzire előre hangzott a vonat robogó hangját is áttörve:

Beteg az én lelkem,

Beteg harisnyám is,

Kirándulni mennék,

Hogyha felemás is.

-      Bohócot nem visznek,

A tanár úr mondja:

Emiatt a Jóska

Fájó könnyét ontja.

Ilyen nótát rögtönöztek az imposztor kirándulók. Érkezőkre várni kint volt Jóska is, de mikor a nótát meghallotta, minden eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hiába. Fülébe zúgott:

Beteg az én lelkem,

Beteg harisnyám is…

Nem is késett el többé a sárladányi gimnáziumnak egyetlen tanulója sem a kirándulásokról, sem beteg harisnyát nem húzott, mert a nóta sok éven át fennmaradt.