Az ördög nyelve

Van moldvai katolikus pap, aki szerint a pápa budapesti látogatásán részt venni olyan, mint ha eladná az ember a lelkét egy tál lencséért. Furcsa kijelentés egy katolikus paptól? Kétségtelenül. De ha tudjuk, hogy a moldvai papi szemináriumokban fennálásuk óta „janicsárképzés” folyik, kevésbé csodálkozunk, ha azt halljuk, hogy a csángó nyelvirtás vezetői saját papjaik.

A csángókról szóló sorozat egy korábbi részében fölidéztük már, hogy 1991-ben Moldvából is érkeztek zarándokok a pápa budapesti látogatására, s azt a lengyelül írt kérést adták át neki, hogy biztosítson számukra a Vatikán magyar papokat. A történet folytatása mostanra maradt: magyar papokat ugyan továbbra sem kaptak, hazatérve viszont saját csángó papjuk nyilvánosan prédikálta ki őket, mondván, hogy eladták a lelküket egy tál lencséért, mikor részt vettek a pápa budapesti látogatásán. Arról volt már szó korábban, mennyire hányattatott volt a csángók anyanyelvi vallásosságának története, s hogyan vált egyre rosszabbá a helyzet a 17. századtól kezdve. Ma arról lesz szó, hogy a csángók lingvicídiumának – ez a nyelvirtás, egy nyelv tudatos elpusztításának a neve – vezetői saját, közülük kikerülő papjaik. Az olasz, bosnyák szerzetesek, a jezsuiták egyszerűen csak nem törődtek a rájuk bízott nyáj lelki szükségleteivel – a csángó falvakból kiválasztott fiatalok azonban szenvedélyesen irtották közösségeik anyanyelvét.

A pap mint legfőbb tekintély

Láttuk: pár éve még mind a csángók gazdasági és kulturális körülményei, mind vallási életük olyan jellegzetességeket mutatott – s mutat részben ma is –, amely az iparosodás előtti társadalmakra emlékeztet. Ebben a vallás nem egyszerűen a kultúra egy komponense, hanem életmód, amely meghatározza az erkölcsöt, és amely nagyon erősen s ugyanakkor nagyon természetesen hatja át a hétköznapi élet egészét. A „hitben élés” korábban már bemutatott elemei között keverednek az egykori és később kialakult hiedelmek, illetve a katolikus valláshoz szorosabban kötődő szokások, ezekről, az imák kivételével, eddig kevesebbet beszéltünk.

Ide tartozik, hogy a csángó közösségek legfontosabb ünnepei a templom védőszentjének ünnepén tartott évi búcsúk; vagy hogy a közösségek máig kiközösítik azokat, akik nem követik a szigorú vallási előírásokat. A vallási erkölcs megsértését a pap szigorúan bünteti, többnyire nyilvános megszégyenítéssel, előfordul, hogy brutálisan megalázza és kizárja az egyházból azokat, akik a pap ellen szólnak vagy tesznek valamit. Ez azt is jelenti, hogy az állam hivatalos hatalma mellett még egy, a csángók számára fontosabb hatalom szabályozza a csángók életét: a vallás. Ebből adódik, hogy a csángók többsége kétkedés nélkül elfogadja, amit a pap mond és tesz. Általában a pap az, aki kizárólagos társadalmi kontrollal rendelkezik a közösség fölött.

Az asszimiláció szolgálatában

A katolikus egyház, erről részletesen volt már szó, már a 17. századtól kezdve egyfajta „lágy” asszimilációt folytatott Moldvában, amikor hívei és saját moldvai képviselői folyamatos kérései ellenére nem magyar nyelvű, hanem olasz és lengyel papokat helyezett Moldvába. De az asszimiláció „kemény” formája is ezeken a színtereken jelentkezett először.

Az 1830-as években a misszió prefektusa kénytelen volt a misszió papjainak megtiltani, hogy a híveket nyelvük miatt gúnyolják, és esztelenségnek nevezte, hogy a misszionáriusok „a hitből oláh nyelvű oktatást akarnak adni annak a népnek, amely csak magyarul tud”. Jerney János 1844-ben járt Moldvában, az ő leírásából tudjuk, hogy Szabófalván Paolo Sardi apostoli vizitátor rendeletére csak minden második vasárnap volt szabad magyarul misézni. 1843-ban a misszió püspökének utasítására Gorzafalván, Bákóban s más magyar falvakban, ahol „eddigelő csupán magyarul dicsőiték a’ mindenhatót, oláhval fölváltani rendeltetett az isteni tiszteletet”, Szabófalván s más falvakban pedig még azt is megtiltotta, hogy a kántorok magyarul tanítsák a gyerekeket írni és olvasni.

Az 1930-as években a csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott. Azok a néprajzkutatók, akiknek sikerült eljutniuk Moldvába, nemcsak az anyanyelv egyre erősödő üldözéséről számoltak be, hanem arról is, hogy azokat az egyházi szimbólumokat is igyekeztek eltüntetni, amelyek valamilyen módon magyar vonatkozásúak. Mihai Robu, Jászvásár csángó származású püspöke 1938-ban megerősítette, hogy tilos magyarul misézni a moldvai katolikus templomokban. Az egyház tekintélyét használták föl akkor is, amikor a templom ajtajára szegezett hirdetményben értesítették a falu lakosait arról, hogy nemcsak a templomban tilos használni anyanyelvüket, hanem a községházán és más nyilvános helyeken is.

A moldvai janicsárok

E durvaságok akkor váltak intézményesültek, amikor a Hitterjesztés Szent Kongregációja kivonult Moldvából, s a terület az 1844-ben alapított jászvásári püspökség fennhatósága alá került. A moldvai katolikus papok képzését 1886-tól a frissen létrehozott és jászvásári papi szemináriumban végezték. Az egyház és az állam, a hit és a román hazafiság innentől kezdve szorosan, szétválaszthatatlanul fonódott össze a csángó származású moldvai katolikus papok gondolkodásában és az általuk terjesztett ideológiában, sőt társadalmi szerepükben is: a 20. század folyamán mindvégig egy személyben képviselték Róma és Románia – lényegében azonos – ügyét. Kizárólag román nyelvű tanulmányaik során a papnövendékek anyanyelvüket vagy valóban elfelejtették, vagy „csak” meggyűlölték, és nem voltak többé hajlandók sem beszélni, sem megérteni – viszont minden esetben irtották.

E szembefordulás alapja képzésük volt. Abban a szegénységben, amiben a csángók túlnyomó többsége élt, a jobb élet elérésének szinte egyetlen esélye az volt, ha valaki papnak ment – ez a pálya társadalmilag is meglehetősen vonzó volt, hiszen a csángó közösségekben a papnak még ma is abszolút tekintélye van. Éppen ezért a csángó gyerekek örömmel mentek a bukaresti és a jászvásári szemináriumba tanulni, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy hosszú időre el kellett szakadniuk családjuktól és közösségüktől. Tanulmányaik alatt azt is megtanulták, hogyan válhatnak államuk jó polgárává, és hogyan kell föltétlen lojalitással meghálálniuk azt, hogy megvalósíthatták álmaikat.

A csángókkal foglalkozó szakirodalom „janicsármódszernek” nevezi ezt a képzési rendszert, mert ugyanazon az elven alapul, amin az Oszmán Birodalom katonai elitjének nevelése. Mivel pedig a pap volt a legnagyobb tekintély, az államnak tulajdonképpen nem maradt sokkal több dolga, mint hogy gyorsítsa az asszimilációt. A hívek mindent elfogadtak, amit a pap mondott, még akkor is, ha történetesen azt mondta, hogy anyanyelvük az ördög nyelve. Márpedig mondta.

Az ördög nyelve

És mondja manapság is, bár ma már szolgálnak elvétve olyan csángó fiatalok is Moldvában, akik nem a janicsárképzőbe jártak. Egy-két évtizede azonban még általános volt a korábbi módszer, a moldvai katolikus papok semmivel sem kevesebb hevességgel irtották a csángót, mint korábban. Azt, hogy a magyar az ördög nyelve, 1947-ben kezdték terjeszteni, az akkori jászvásári püspök utasítására: abban az időben létesültek Moldvában rövid időre magyar iskolák, ezekkel a moldvai katolikus egyház élesen szembefordult, és híveit azzal riogatta, hogy aki magyarul beszél, az az ördöggel társalog, úgyhogy ne engedjék a gyerekeiket ilyen kárhozatra jutni.

A romániai politikai fordulat korábbi hozzáállásban semmi lényeges változást nem hozott. 1990-ben egy fiatal pap elsőmiséjén két idősebb pap letette papi jelvényeit és kiment a templomból, amikor a fiatal pap magyarul is elkezdte olvasni azt a szöveget, amit előtte románul már fölolvasott. A fiatalember nem Jászvásáron, hanem Erdélyben végezte tanulmányait, és csángó az anyanyelve. A faluban, ahol az eset történt, a lakosok 97 százaléka még beszélt csángóul, méghozzá olyan dialektust, amely a csángó dialektusok közül a legközelebb áll a magyarországi magyarhoz. 1991-ben egy másik faluban a pap fiatalok egy csoportját azért térdeltette a vasárnapi mise alatt a templomfalnál, mert elutaztak abba az erdélyi faluba, amelyik testvérfalujának akarta fogadni az ő településüket.

1990 után viszonylag sok csángó próbált munkát találni Magyarországon, és Csíkszeredában osztályokat szerveztek 13–14 éves gyerekek számára. Sokan közülük Erdélyben maradtak, hogy ott végezzék a középiskolát. A moldvai papok gyakran figyelmeztették a híveket arra, hogy gyerekeiket hívják haza Erdélyből, rokonaikat pedig Magyarországról, különben kiközösítik őket a katolikus egyházból. Noha hasonló esetekből szégyenletesen sok volt, csak egyetlen további példa. 1995-ben Tánczos Vilmos néprajzkutatót, aki archaikus népi imákat gyűjtött Moldvában, letartóztatott és egy napig fogva tartott a rendőrség, mert az egyik faluban a pap „gyanúsnak” találta őt – a pap szava pedig elég volt az őrizetbe vételhez.

A föntebb említett esetek alapján arra is gondolhatnánk, hogy ezeknek az eseményeknek semmi közük nem volt magához a román katolikus egyházhoz, hanem pusztán az történt, hogy az első időszakban a történelem alakította szerencsétlenül a körülményeket, később pedig néhány túlbuzgó janicsárpap nacionalista túlkapásáról volt szó. Az adatok és az említett esetek mögött azonban rejtettebb összefüggések is föltárulnak: a csángók elrománosítása furcsamód a Vatikánnak is érdekében állt.

Sándor Klára
nyest.hu