Azt tudjátok, hogyan kell felelni erre a tréfás kérdésre:

"Hányat lép egy veréb egy esztendőben?"

Igazatok van, így:

"Egyet se, mert ugrál".

De azt bizonyára kevesen tudjátok, mióta ugrál a veréb. Mert egyszer régen az is úgy lépegetett, mint a többi madár: bal,jobb, bal, jobb...

  Hát most elmesélem , hallgassátok meg. Nekem egy nagyon öreg veréb mesélte, az a dédapjától hallotta, nyugodtan elhihetitek.

  Úgy volt, hogy egyszer télen sok hó esett. Esett éjjel, esett nappal, s már mindent a világon vastag fehér bunda takart. Nehéz napok jártak a kis madarakra, alig találtak ennivalót. Akkor is akadt ugyan néhány kisgyerek, aki magot szórt az etetőbe, szalonnát lógatott ki az ablakon, de a jó kis gyerek kevés volt, az éhes madár meg sok. Nem is jutott mindegyik madárnak. Hogyan osszák el tehát, ami van: összegyűltek tehát, hogy megtanácskozzák. Ott voltak a cinkék, feketerigók, a harkályok, a vadgalambok meg - hogy el ne felejtsem - a verebek is. Egy öreg diófán tanácskoztak. Akkora csivitelést csaptak, hogy a környék összes macskái, kutyái körbeülték a fát.

  - Cin-cin, én azt tanácsolom, hogy menjünk el a sashoz, a madarak királyához, s döntse el ő - szájalt egy kis cinke.

  Na, lett erre csönd, nem mert feleselni senki, akkora tekintélye volt a királynak. Mindjárt ki is jelöltek egy feketerigót és egy verebet. Öreg volt mind a kettő, sokat tapasztalt, tudta azt is, hol székel a hatalmas sasmadár. A küldöttség elindult, a többiek meg közben pletykálgattak, csiviteltek.

  Nem sok idő telt el, már jött is vissza az öreg veréb egyedül. Persze mindjárt körülfogták, kérdezgették, hogyan döntött a nagy hatalmú király.

  - Semmit se kérdezzetek - szólalt meg az öreg veréb, és egész testében reszketett. Aztán elmondta, hogy a félelmetes uralkodó nem tanácsot adott, hanem egyszerűen fölfalta a feketerigót tollastul-bőröstül. Ő maga is alig tudott megmenekülni.  

Nagy csend támadt erre. Néhányan már el is röpültek ijedtükben. A kutyák és a macskák a fa alatt nem tudták mire vélni a hirtelen változást.

De kisvártatva megszólalt egy öreg veréb:

  - Én csak azt ajánlom, ne menjünk mi senkihez tanácsért, van elég eszünk nekünk is, állapodjunk meg magunk között.

Tetszett mindenkinek a komoly beszéd, csak azt nem tudták, hogy miben állapodjanak meg.  

- Fussunk versenyt, vijo-vijo! - rikkantott egy ifjú rigó.  

Ez is tetszett, hamarosan meg is egyeztek. Az udvar végében találtak egy helyet, ahol a gazda elsöpörte a havat. Kijelöltek minden madárból egyet: amelyik győz, annak a népe kapja a legtöbb eleséget. A második népe kevesebbet, az utolsó meg már alig valamit.  

A verebek közül egy fiatal, nagy fejű veréb állt ki. Hetyke volt és legénykedő, dölyfösen csiripelt most is: 

- Csiri-csiri, nyugalom, én győzők, megmutatom!  

Aztán sorba álltak. Megkérték a kakast, aki éppen arra járt, hogy ő legyen a bíró. A kakas vállalta, hiszen bíráskodott ő már sokszor a tyúkok között is. Felröppent a szemétdomb tetejére, aztán elkukorékolta magát.  

Megkezdődött a verseny. A szárnyát senki sem használhatta, mert az nem lett volna igazságos. A feketerigó került az élre, a hetyke veréb meg utoljára maradt.

De akkor hirtelen az jutott eszébe - mert nagyon okosnak tartotta magát -, hogyha az egyik lábával lép, az egy lépés, ha utána a másikkal, az még egy lépés, összesen tehát két lépés. Mi lenne, ha mind a két lábával egyszerre lépne? Akkor egy lépése kettőt tenne. Megpróbálta. Sikerült. De a nézők úgy elcsodálkoztak rajta, hogy egy kis cinke fölkiáltott: 

- Cini-cini, ni a veréb! Odanézzetek, a veréb!  

Csodálkozásában a kakas is kukorékolt egyet, mire a versenyzők összezavarodtak, a hetyke veréb meg nyugodtan beugrált a célba.  

Veszekedhettek, civakodhattak, azt mindenki látta, hogy ő lett az első. Örültek a verebek, hiszen nekik jut ezután a legtöbb falat. A többi madár meg elszomorodott, de hiába: így volt, megvolt.  

A verebek a győzelem örömére ismét felrepültek a diófára, és elhatározták, hogy ezután egyik veréb se lépegessen, hanem ugráljon, mert akkor egy lépéssel kettőt lép. Aki nem hiszi, próbálja utánuk csinálni!