Alex Honnold és Cedar Wright 2013 márciusában nyeregbe pattant, hogy három hét alatt a lehető legtöbb sivatagi csúcsot másszon meg az USA délnyugati részén lévő Four Corners régióban.

 

Cedar Wright (balra) és Alex Honnold

A vörös sivatag 45 magaslatát hódították meg, kiválasztva a legnehezebb utat. Több „toronynak” ez volt az első, vagy az első szabad megmászása. Több mint 1125 kilométert bicikliztek – ebből 250-et hepehupás homokos földúton – 3600 métert másztak homokkövön, majd útjukat a navahók földjén fejezték be, ahol részt vettek a szolárpanelek szállításában, hogy megújuló energiaforrást biztosítsanak az elektromos hálózattól távol élőknek.

Az egymás között csak „Szenvedő fesztiválként ” emlegetett kalandra Cedar Wright így emlékszik vissza:

„A sivatagi kalandunk valójában a kaliforniai hegyekben kezdődött, úgyhogy hadd kezdjem én is innen. Alex Honnold és én mindig tele vagyunk rossz ötletekkel és múlt nyáron egy különösen szörnyű ötletünk támadt: Úgy döntöttünk, hogy megmásszuk Kalifornia összes 14 000 láb magas csúcsát, ami önmagában is elég merész vállalkozás. Hogy a dolog még borzalmasabb legyen, elhatároztuk, hogy a csúcsok közt biciklivel közlekedünk majd, annak ellenére, hogy egyikünk sem biciklizett még ennyit soha életében.

Alex és én nagyon hasonlítunk abban, hogy mindketten hajlamosak vagyunk alábecsülni, hogy mi mivel jár. (Valószínűleg az sem segít, hogy a tervezés sem az erősségünk.) Semmi nem fogható ahhoz, mikor az ember csak úgy belevág valamibe, lesz, ami lesz alapon. Elképesztő, hogy az ember mire képes, ha elé dobják a kesztyűt! És szerencsére általában Alex és én is hatalmas élményekkel gazdagodunk, az ilyen elszámítottuk magunkat helyzetekben.

Azt gondoltuk, hogy egy ilyen csúcsmászós-biciklis vakáció, közel az otthonunkhoz biztosan remek lesz, és viccből „Sufferfest-ként” (Szenvedő fesztivál) kezdtük emlegetni. Hát, nem lett vicces. A túra mindenben tökéletesen megfelelt a ráaggatott névnek, életünk egyik leghosszabb és legkeményebb kalandja lett belőle. Valami csoda folytán túléltük és még a Sierra-mászás történetéhez is hozzátettünk egy icipicit. Ráadásul még összeraktam egy vicces kisfilmet is arról, ami velünk történt. A filmet meglepően jól fogadta a közönség, a magazinok pedig elképesztően megdicsértek azzal, hogy ilyeneket írtak, mint: ’A Sufferfest valószínűleg nem nyer majd semmilyen filmes díjat, de pokolian vicces!’

A Sufferfest hátborzongatóan csodás élmény volt. A túra végén készen álltam rá, hogy azonnal eladjam a biciklimet és egy hónapig magzati pozícióban kuporogjak a kanapén. Ami Alexet illeti? A film az ő szavaival ér véget „Lehet, hogy vagyunk olyan hülyék, hogy újra valami ilyesmit csináljunk!” Akkor és ott megesküdtem, hogy soha többé nem vállalkozom ilyesmire. Az idő azonban Alexet igazolta: Sufferfest 2: Desert Alpine”