Deák Ferenc
Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) államférfi, politikus, országgyűlési képviselő, „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.
Általános értékelése
Deák történeti nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve
abban áll, hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet
útjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes,
törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet
létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország kifejlődését,
anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományokhoz;
tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat. Mint politikai
alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet.;
hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. Deák Ferenc beszédeit a nagy szónokhoz méltóan kiadta Kónyi Manó 3 kötetben.
Rendkívüli érzéke volt a tudományokhoz;
tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat. Mint politikai
alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet.;
hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. Deák Ferenc beszédeit a nagy szónokhoz méltóan kiadta Kónyi Manó 3 kötetben.
Személyisége
Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez. A kötődést
erősítette agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt.
Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban
kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét
főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.. Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb.
Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, faragás volt. Írása nehézkes,
rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott.
Jó humorú társalgó, ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő,
nevetésre fakasztva hallgatóságát. Maga ritkán nevetett hangosan. Pulszky Ferenc
így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „...hidegnek találtam,
láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”
Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz,
akit a legnagyobb magyar költőnek tartott. A reformkor több nagy
alakjához képest nem volt világlátott ember, de provinciális sem:
olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és
németül tudott.
A kiegyezéstől haláláig
A háború
után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s
minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett Deákot
illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős
magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban
szükség, melyben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.)
megvédte, úgy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy
által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében
védelmezte. Ő, az egyszerü polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete
által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi
törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.
Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás
ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más
jutalmat és kitüntetést. Neki «egy kézszorításnál többet még királya sem
adhatott». Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet
közti bizalom helyreállításában találta. E tudat szolgáltatott neki
kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem szenved kétséget,
hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való
lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a
legkisebb gyanu sem fért, őt jogfeladással vádolta.
Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily
irányban izgatott a balközép is, különösen az
1869-iki választások
alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár
akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés
megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az »öreg
úr« nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat
gyakorolt. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam
szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka
szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori
ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az
ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai,
amelyek miatt az Andrássy-minisztérium nem szentelhette egész figyelmét
és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó
bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok
gyors változása nagyon elkedvetlenítették.
Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873. június 28-i
beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A
lelkiismereti szabadságnak és a jognak épp oly mély tisztelete, a nemzet
egyesítése iránt épp oly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, miket
40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad
államban tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai
viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes
stádiumait.
Öregkorában sok örömet okozott neki, Vörösmarty árvája, Anna, akit ő
nevelt fel, és az állatkertben egy Kristóf nevű medve. Azóta szívbaja
mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni.
Megérte még a fuziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de
egyúttal pártjának megszűnését. Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg, élete 73. évében. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének.
Kommentáld!