Soweto szimbólumának számító egykori erőmű kéményei, ma bungee jumpingra használják az extrém sport kedvelői.
Soweto egyik takaros kis téglaházának szobájában ülök, az asztalon kikeményített terítő, mint nagyanyámnál egykoron, a széles, világos ablakokon besüt a reggeli napsugár. Innen is jól látom a városrész szimbólumának számító egykori erőműveket, amiket ma már mindenki csak ikertornyokként emleget, és bungee jumpingra használ. Hátradőlök a kopott fotelok egyikében, és számhoz emelem a teás poharat. Minden csendes, csak a késői kakasok kukorékolása vág néha közbe, ahogy helyi vezetőmet hallgatom. Ntombi több mint tizenöt év, hotelben eltöltött takarítás után csapott fel idegenvezetőnek, hogy így mutassa meg a magamfajta turistáknak, hogyan éli a Dél-afrikai Köztársaság másik fele a mindennapjait. Segítségével a négyórás út alatt nem csak a külváros történelmét ismerem meg, de Mandela egykori háza és a fehérek által is irigyelt fényűző villák mellett a helyiek nyomorgó életébe is bepillantást nyerek.
Bádogházak Sowetoban az ikertornyokkal a háttérben.
Soweto, vagyis SOuth-WEstern TOwnships (Délnyugati Kis Települések) Johannesburg központjától 20 kilométerre fekszik, lakosainak száma hivatalosan két és fél millió, de a becslések szerint ez inkább a kétszerese. A város a nagyrészt feketék lakta területek összefüggő hálózata, amit a Johannesburgban dolgozó munkások lakhelyeként hoztak létre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lehető legmesszebb helyezzék el őket a fehérek negyedétől és a belvárostól, ugyanakkor mégsem olyan távolra, hogy ne lehessen megoldani a munkába való mindennapos ingázásukat, legtöbb esetben bányákban és gyárakban dolgoznak. Az akkori vezetés egész városnegyedeket rombolt le, a színes bőrűeket pedig a városszéli területekre kényszerítette. Az apartheid mintegy 3,5 millió embert lakoltatott ki erőszakkal, hogy negyedeiket vagy tanyáikat a búrok leszármazottai kaphassák meg.
„Egy fehér fiú volt a szerelmem - folytatja Ntombi, majd a tea mellé sós keksszel is megkínál - de a kapcsolatunkat nem vállalhattuk fel, mert a szegregációs törvények bevezetése után betiltották a különböző rasszhoz tartozók közötti házasságot, majd később a nemi kapcsolat is tilos volt. A rendőrség minden egyes, a feketék külön lakónegyedei, az ún. bantusztánokból jövő illetve oda tartó járművet ellenőrzött. Idegeneknek számítottunk a saját hazánkban, kilépőt ezekből az általunk csak rezervátumnak hívott településekről akkor kaphattunk, ha igazoltuk, hogy egy másik bantusztánban, vagy mezőgazdasági területen dolgoztunk. Ma is emlékszem milyen megalázó volt, ahogy az ellenőrző zónák előtt ki kellett, hogy szálljak fehér barátom kocsijából, és gyalog kellett megtennem az utat a rendőrök vizslató szemei előtt. Csak akkor ülhettem vissza az autóba, mikor már senki nem látott minket. Folyton bujkálni kényszerültünk, soha nem jelenhettünk meg együtt, hisz minden terület, tengerpart, a buszon az ülőhely, a váróterem, a boltok bejárata fel volt osztva és meg volt jelölve az ún. európaiak és nem európaiak táblával.”
Plakátok az apartheid idejéből.
A Dél-afrikai Köztársaságban az apartheid politikája a Nemzeti Párt 1948-as választási győzelme után vált rendszerszerűvé, de az országban már a XVII. századtól kezdődően alkalmazták a faji elkülönítést, amikor az első holland telepesek mandulafa-kerítéssel védték Fokvárost a bennszülöttektől.
Az apartheid az úgynevezett népesség-nyilvántartási törvényen alapult (1950), amely faji besorolás szerint címkézte a lakosokat – európai, színes, ázsiai és fekete -, ily módon határozva meg életüket a születéstől a temetésig olyan személyigazolványt állítva ki, amelyben az illető faji hovatartozása is fel volt tüntetve. Az országnak megvoltak a maga módszerei a besoroláshoz, sokaknál azonban nehéz volt eldönteni, melyik csoportba is tartoznak, őket egy erre a feladatra felállított bizottság vizsgálta meg. Akinél nem tudták a hovatartozást pontosan megállapítani, annál az ún. ceruza tesztet alkalmazták. A kísérleti alanynak egy ceruzával a hajában előre kellett hajolnia: ha az kiesett belőle, színesnek nyilvánították, ha a sűrű, göndör haj miatt benne maradt, feketének. A rendszer őrültségét mutatja, hogy a kínaikat például ázsiainak, míg a japánokat fehéreknek minősítették.
Kilépve Ntombi házából, elindulunk Soweto egyik utcáján. A vakolatlan téglaházakat szorosan épített bádogviskók váltják fel, amik a napfényt ezüst ragyogásban verik vissza. Az otthonok között kifeszített zsinórokon színes ruhákat lenget a szél, mosópor és benzin illata száll a levegőben. Bekanyarodva a szövevényes utcák egyikére a felsöpört kis udvarokon mezítlábas gyerekek rohangálnak, a sebtiben felhúzott házak előtt az asszonyok készítik az ebédet. Mikor meglátnak minket, mosolyogva köszönnek, és hagyják, hogy elidőzzünk náluk. Ntombival beszélgetnek zulu nyelven, majd az egyik csecsemőjét karjában tartó asszony feláll, és megindul kunyhója felé. Mielőtt belépne, az ajtóból még visszafordul, és int, hogy kövessük őt.
Bár Soweto bádogházaihoz hasonló részek látogatását normális esetben kényelmetlennek, sőt helytelennek érezném, hisz mások nyomorúságának tanúja így az ember, de ebben a helyzetben másról van szó. Ahogy Ntombi magyarázza, az általa szervezett túrák után a közösség részesül a bevételből, így a munka és segélyek híján kevesebb lakónak kell azon törnie a fejét, hogy kit raboljon ki legközelebb a napi betevőhöz.
Belépve a kerítéssel védett bádogviskóba meglepődöm, milyen tiszta, és rendezett minden. Fel sem tűnik hogy nyomornegyedben vagyunk, és azt kell, hogy mondjam, itt nagyobb biztonságban érezem magam, mint Johannesburgban. Ennek oka, hogy a kemény bűnözők elhagyva régi táborhelyüket ma már a nagyvárosokban tevékenykednek, ráadásul azoknak az időknek, amikor az ún. taxiháború folyt, szerencsére már vége. A Dél-afrikai Köztársaság ugyanis óriási magán minibusztaxi szektorral bír, amely naponta 14 millió embert szállít, sokkal többet, mint a buszok és vasutak együttvéve. Ez talán a feketék vállalkozásainak legnagyobb sikertörténete, bár könyörtelen erőszakkal fonódik össze. Szakemberek becslése szerint emberek százai, ha nem ezrei vesztették életüket a jövedelmező útvonalak birtoklásáért folytatott „taxiháborúkban”.
Tovább sétálva Soweto szövevényes utcáin egy zsúfolt, de vidám élet bontakozik ki a szemem előtt. Az egyik bolt mögül zongoraszó hallatszik, egy gyerek gyakorol a graffitvel színesre mázolt házak egyikében. Fiatal suhancok fociznak az utcán, és kiabálnak, hogy csatlakozzam hozzájuk. Nevetve visszarúgom a felém gurított labdát, de nem állok be közéjük játszani. Bár a városnegyedben rengetegen laknak nyomorban, bádog és palatetők között úgy, hogy illegálisan használják az elektromos áramot, egy egész házsorra egyetlen udvari vécé és folyóvíz csap jut, de a kormány fejlesztési programjainak köszönhetően ezek a részek lassan megváltoznak. Soweto szegénynegyedében bár nem egyszerű a túlélés, sokan mégsem adják fel és talpon maradnak, nem nyeli el őket a prostitúció és a bűnözés.
Ntombi és a család, akit meglátogattunk Sowetoban
Elhagyva Soweto bádogviskóit elhajtunk a hírhedtté vált Orlando west felé. A városrész jelentőségét nehéz túlbecsülni Dél-Afrika legújabb kori történelmében, hisz az ország történelme nem érthető meg Soweto történelme nélkül. Eseményei közül a legismertebb az 1976. június 16-i felkelés, amikor az afrikaans nyelv kötelező bevezetése ellen tartottak diákok tömegtüntetéseket az Orlando West iskola előtt, és a rendőrök a tömegbe lőttek. Az incidensnek hivatalosan 23, becslések szerint 566 áldozata volt. A 13 éves Hector Pieterson egyike volt a fiatal fekete résztvevőknek, akik az elsők között vesztették életüket. Holttestének híres fotója, amit Sam Mzima készített nem csak hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki, de hamar az egész mozgalom jelképévé is vált.
Hector Pieterso emlékmű. A 13 éves fiú egyike volt azoknak a fiatal fekete résztvevőknek, akik az elsők között vesztették életüket Holttestét iskolatársa viszi. Sam Nzima fotója bejárta a világot.
„A rendőrök brutalitásával volt tele a nemzeti sajtó - mondja Ntombi, ahogy megállunk Hector emlékműve előtt.- Találomra hurcoltak el embereket, kínoztak meg ártatlanokat mindenféle vád nélkül. Nem csak feketék, de fehérek is eltűntek, vagy a hivatalos állásfoglalások szerint öngyilkosságot követtek el a kihallgatásuk után. Mindannyian Mandelában bíztunk, és abban, hogy ha őt végre szabadon bocsátják, minden megváltozik. Sokak szerint Hector kivégzése volt az a fordulópont a Dél-afrikai Köztársaság történelmében, amikor az ország elindult a komolyabb nemzetközi embargó felé vezető úton, a feketék pedig rájöttek, hogy ha keményen küzdenek, talán egyenrangú állampolgárok lehetnek ők is. De sajnos az út vége még nagyon messze van. Az a gondolkodásmód, hogy sokáig csak „bantu oktatáshoz" volt jogunk, amely a fehérek szerint elegendő volt számunkra a szakképesítést nem igénylő állások betöltésére, még ma is erősen tartja magát. Az állami iskolákban alulképzettek a tanárok, viszont a fekete afrikaiak nagy része nem képes megfizetni a magániskolákat, ahová a fehér lakosok járatják gyermekeiket, így már a kezdetektől fogva hátránnyal indulunk.
Ráadásul nem csak itt Sowetoban, de egész Dél-Afrika szerte a bűnözés felszámolása, vagy legalább kordában tartása mellett az egyik legnagyobb probléma a HIV-fertőzöttség terjedése, ami szomorú módon leginkább a nemi erőszakkal terjed. Becslések szerint kb. percenként történik egy támadás az országban, és az áldozatok közel fele 18 év alatti. Az illegális bevándorlókról pedig még nem beszéltünk. A Botswanából, Mozambikból, Malawiból és Zimbabwéból érkező bűnözők az éhhalál elől a johannesburgi utcákra és dél-afrikai farmokra menekülnek, ahol bármi áron megszerzik a napi betevőt. Ezek nem csak az ország fehér lakosságának a biztonságát, de minket afrikaiakat is fenyegetnek.”
Sowetoból hazafelé menet elhajtunk Winnie Mandela, a Nobel-díjas volt elnök feleségének villája előtt. A külváros nyüzsgése, graffitikkel és árusokkal tarkított sajátos arculata ellenére Ntombival való beszélgetés után belátom, hogy bár az élet az apartheid után valamelyest megváltozott, de ha az elmúlt évek bűnözési tendenciái folytatódnak tovább, akkor a Dél-afrikai Köztársaságban minden eddiginél mélyebb társadalmi megosztottság jöhet létre, amelyet aztán egy kormányváltással, vagy nemzetközi figyelemmel már nem lehet orvosolni. Ez a különleges természeti adottságokkal megáldott, fájó múltú ország egy sor gazdasági és politikai folyamat hálójában vergődik, és csak remélni lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor különböző népei faji hovatartozás nélkül, békességben élnek egymás mellett.
.png)
Kommentáld!