Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Dino a kutyája előtte ugrándozott. Hol előreszaladt, hol bevárta őt, s ilyenkor leült egy villanásnyi időre a hátsó lábaira, de mert a póráz nem volt túlságosan hosszú ezt a műveletet sűrűn kellett ismételgetnie, ha nem akarta, hogy gazdájának rángatnia kelljen a szíjat. Vidám, trillázó csaholása betöltötte a lépcsőházat, s ettől vidámabb színt öltöttek magukra a fényesre csiszolt korlátok és kapaszkodók. Egyik-másik szomszéd irigy kíváncsisággal tekintett ki előszobája ajtaján – vigyáztak rá, nehogy elszalasszák az alkalmat, megtekinteni a gyönyörű jószágot, amint levonul a lépcsőn.

Kutya és gazdája jó hangulatban léptek ki az utcára. Nem sejtették, hogy az egyikük számára ez a séta végzetes lesz.

Az utcán nyüzsgött a hétköznap délután forgalma. Az úttesten száguldottak az ablaktalan automata taxik, a metró alagútjaiból sűrű embertömegeket cipeltek fel a mozgólépcsők a felszínre, a kirakatokban pörögtek-forogtak a babák, s bámészkodók álldogáltak a frissebb készleteket kínáló üzletek kirakatai előtt.

Ráléptek az egyik mozgójárdára, amelyik keleti irányba vitte őket. Mentek vagy húsz percet, aztán átszálltak egy másikra, egy Észak felé húzódzkodóra. Élvezték a sétát. Élvezettel nézték a mellettük jövő-menő embereket. Volt, aki a két járda közötti keskeny, álló sávon lépdelt, de legtöbben a két egymással szemben haladó végtelen szalagon álldogáltak, mint ők is.

– Ez az! – gondolta magában a férfi. – Mindig imádtam az ilyen sétálgatást. A kutya pórázon, én meg rovom az utat mellette. Nincs jobb, mint a szabad levegő, a testkultúra, s akkor még százhúsz évig is eléldegélhetek.

Megint átszálltak egy másik mozgójárdára, de nem figyelt rá, hogy melyik kereszteződésnél. Azt sem nézte meg pontosan, milyen irányba indulnak el a járdán. Nem érdekelte merre mennek. Kísérője több amatőrversenyt nyert, mint nyomkereső kutya, s a nyom nélküli útkeresésnek is mestere volt. Valahányszor ismeretlen helyre vitték őket a bezárt kocsiban, mindannyiszor Dino volt az a kutya, amelyik elsőnek lelte meg a haza vezető utat.

Szerette ezt a kutyát. Tudta, hogy nemcsak jó ismerősei, hanem az egész környezet szemében emelkedett egy fokot a megbecsülése, mióta Dino az övé. Tudta azt is, hogy sokan irigylik tőle a kutyáját – különösen a beosztottai. Nem hiába jósolta meg a Blazsek a termelési osztályról.

– Öregem! Egy kutya és egy kocsi megteremti az egzisztenciádat. Más embernek számítasz azontúl, hogy ezt a két dolgot birtokolod.

A bíztatás nem volt hiábavaló, és a jövendölés is bevált. Büszkén dagadó mellel feszíthetett a mozgójárdán, valahányszor a véletlen az útjába térített egy-egy rokont vagy munkatársat. Ezért aztán szeretett sokat az utcán lenni. Érthető, ha most sem azzal volt elfoglalva, hogy figyelje, merre viszi őt a járda, hanem azt leste, mit tapasztal a szembejövők arcán. Elhatározta, addig megy, míg nem találkozik valakivel, aki ismeri, és akivel köszönő szót válthat.

Gyorsan suhantak el mellette az arcok, és mindegyiket alaposan meg kellett néznie, nem kolléga vagy lakótárs-e az illető. Míg ez lekötötte a figyelmét, észre sem vette, hogy az alatta suhanó szalag kivitte a város szélére, egészen a perifériára, ahol már nem borította tető az utcákat, és ahol már a Nap is látható volt. Ez azért eshetett meg ilyen könnyen, mert június eleje volt, és a szabadban így este tájt az időjárás éppen olyan volt, mint a fedett belváros klímája.

Már jó ideje vitte a járda, amikor tudomást vett róla, hogy kiért a ritkábban lakott területekre, ahol már évek óta nem járt.

– Nem baj! – bíztatta magát. – Kimegyünk még messzebbre! Oda, ahol már mozgójárda sincs. Velem van a nagyszerű nyomkövető, Dino. Majd a kutya hazavezet.

Nem is tétováztak, csak mentek bátran előre. Ott, ahol a szürkés szalag tapintatosan eltűnt a föld alá, ruganyos léptekkel leugrott a járdáról az aszfaltra, és megtartva az eredeti irányt, gyalogolni kezdett. Mintegy száz méter után elfogyott alóla az aszfalt is, és egy földúton találta magát, egy halkan susogó akácerdő bejáratánál. Életében most látott másodszor erdőt. Először kisiskolás korában járt a budai hegyek egyikében iskolatársaival és a tanítónőjével. Már csak halványan emlékezett arra, milyen is az, amikor eltűnik mögötte a biztonságos civilizáció. Mivel újra meg akarta ismerni ezt az érzést, habozás nélkül nekivágott az erdőnek.

Nem félt egy cseppet sem. Ha lett volna oka a félelemre, még akkor sem ijedt volna meg, mert vele volt Dino.

Kétszáz méter után megálltak pihenni. Sok volt neki hirtelen ennyi gyaloglás; elfáradt, kezdett éhes lenni. Eljátszott a romantikus gondolattal, hogy most messze a lakott világtól, egy ismeretlen szigeten, egyetlen adag élelemmel kell bevárniuk a mentőhajót, és ő hű gazdi módjára megosztja az utolsó falatjait a kutyával. Ez persze túlzás volt, mert egyiküket sem fenyegette éhhalál. Dinot legkevésbé.

– Pedig megosztanám veled az utolsó falat kenyeret is – mondta gyengéden az ebnek. Elnevette magát. – Még akkor is, ha egyesek szerint a gyomrod nem dolgozza fel oly lelkiismeretesen a táplálékot, mint mondjuk az enyém.

Továbbmentek. Letértek az ösvényről, be a fák közé.

Öt perc múlva Dino kezdett különösen viselkedni. Gazdája most ijedt meg először, amióta elindultak otthonról.

– Dinokám! Mi van veled? – kérdezte az enyhén támolygó állatot figyelve.

A kutya válasz helyett tett még néhány imbolygó lépést, majd leült a földre. Egy ideig csak ült mozdulatlanul, aztán két mellső lábát előrenyújtva lefeküdt, és kimúlt.

– Dinokám! Ne halj meg az istenért! – fohászkodott panaszosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak így itt hagysz. Itt hagyni engem, aki úgy szeretem a kutyákat, mint ahogy senki mást nem tudok szeretni. – Méltatlankodását, a kutya mellet térdre omolva fejezte be. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába. A kutya nem mozdult.

Reszkető kézzel hanyatt fordította Dinót, és a zsebéből előkotort pénzdarabbal lecsavarta az elemtartó fedelét. A látványtól sírni szeretett volna. A kis tokba bújtatott telep szemmel láthatóan kiürült. Annyira, hogy még a tokot is kikezdte a belőle kifolyt sav.

– Drága kis kutyuskám! – zokogta – Mit tegyek most? Hogy vigyelek haza? – aztán hirtelen vészterhes gondolat cikázott át az agyán. – Egyáltalán, hogy találok haza nélküled? – Reszkető kezével visszacsavarta a fedelet, és azt hitte, ettől nagyobb csapás már nem is érheti őt, ám a fokozhatatlannak hitt rémület hirtelen még nagyobbat dobbant a gyomrában.

Valami halk lihegést, szuszogást hallott a háta mögül. Lassan, óvatosan megfordult, s valami borzasztót látott.

Egy soha nem látott szörnyeteg nézett vele farkasszemet. A méretei nagyjából egyeztek Dioéval, még az alakja is hasonlított a kimúlt eb formájára, ámde ennek a testét nem szép fényes vaslemez burkolta, hanem sűrű, gubancos szőrzet. Fénylő fekete szemével nagyokat pislantott feléje, és karcos hangján furcsákat vakkantott. Fekete bojtban végződő farkát himbálva, lassan közeledett felé.

– Rémes! – hüledezett az ember, miközben botladozva lépkedett hátrafelé. – Hosszú nyelve majd a földig kilóg, és párolog. – Félhangosan beszélt magához. Kommentálta a látottakat, mintha a saját hangjától bátorságot meríthetett volna. – Ocsmány szőrös testét a lábamhoz dörgöli! – fájdalommal gondolt hű kutyájára. – Dino ezt sohasem tette volna – morogta elhaló hangon.

Szeretett volna megszabadulni a szörnytől, de lábai, mintha le lettek volna szegezve.

A lába szárán, a nadrágon keresztül is érezte, hogy a szőrös valaminek, ennek  bozontos rémnek, dobog a szíve.

– Dínóban sohasem zakatolt semmi – gondolt vissza a boldog múltra rémülete közben. Lépést tévesztett, kis híján elvágódott, de szerencséje volt, visszanyerte egyensúlyát még azelőtt, hogy hanyatt vágódott volna. Most guggolva várta a támadást.

Amikor a fekete rémség nedves orrát a bokájához nyomta, megtántorodott guggoló helyzetében, és hátra kellett támaszkodnia a kezére.

– Huh! – ijedezett. – Dino, ha élne, megvédene ettől az ocsmány dögtől! – siránkozott, de persze hiába, hisz a bálványozott eb élettelenül terült el tőle nem messze, a talajon.

A loboncos szőrű fekete gomolyag látta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, bárhogy is kedveskedik neki, hát nem erőszakoskodott tovább. Hátrált néhány lépést, az ember pedig csak erre várt. Felugrott, és – amennyire erejétől tellett – futni kezdet kifelé az erdőből.

Vissza, a biztonságot nyújtó civilizáció felé.

*

A puli meg ott maradt egyedül az erdőben, s csak állt farkát csóválva. Értetlenül nézett a rohanva távolodó férfi után. Amikor az már jó ideje eltűnt a szeme elől, gyanakodva körbeszaglászta az otthagyott, olajszagú fém valamit.