A nő, aki belehalt a gorillák szeretetébe 2012. 04. 19., 5:49Takács Nóra

Dian Fossey neve kevésbé cseng ismerősen, viszont ha azt mondom, hogy a nő a gorillákkal, akkor már egyből beugrik. Egy olyan asszonyról van szó, akire érdemes méltósággal emlékezni. Egész életét a munkájának szentelte, ebbe is halt bele, méghozzá megdöbbentően brutális módon.

Dian 1932-ben született San Franciscóban. Édesapja biztosítási ügynök volt, anyja pedig modell. A biztos és szerető családi légkör hamar megszűnt a kislány körül, amikor szülei 6 éves korában elváltak. Nem sokkal ezután anyja újra férjhez ment egy üzletemberhez, Richard Price-hoz. A család jól élt, Diant jó iskolákba járatták. Nevelőapja hatására a középiskola alatt az üzleti világ felé kacsingatott, ám egy nyaralás alkalmával ráébredt, mi is a tökéletes út számára. A nyarat Montanában töltötte egy farmon, szabadon, az állatok között, minden kötöttségtől mentesen. Ekkor ébredt rá, hogy állatszeretete olyan erős, hogy semmi más nem szeretne lenni, csakis állatorvos.

Beiratkozott a Kaliforniai Egyetemre, ahol eleinte jól vette az akadályokat. Nem lehet azt mondani rá, hogy elkényeztette a családja, a tandíját saját maga teremtette elő, laboratóriumban, áruházban és egy gyárban is dolgozott. Tanulmányait azonban rövidesen be kellett fejeznie az egyetemen, mivel a reál tantárgyak nem mentek neki olyan jól, mint szerette volna. Ezekre meg ugye szükség van, ha az ember orvos akar lenni. Átiratkozott a San Jose Főiskolára, ahol gyógytornásznak tanult, és 1954-ben lediplomázott. Ezt követően kórházakban dolgozott, többek között Kaliforniában, Kentuckyban. Talán élete végéig boldogan élte volna ezt az életet, ha meg nem ismerkedik az egyik orvos feleségével, Mary White-tal, akivel összebarátkoztak. A házaspár többször mutogatta Diannak csodás, Afrikában készült képeiket, és biztatták a nőt, hogy egyszer menjen és győződjön meg saját szemével arról, milyen fantasztikus hely. Diannak erre akkoriban nem volt pénze, így maradt az álmodozás a rejtélyes tájról, ami tele van szebbnél szebb állatokkal. Végül úgy döntött: elég az álmodozásból, ideje cselekedni. Felvett 8000 dollár hitelt a házára, a pénzből pedig elutazott Afrikába 7 teljes hétre. Ezzel kezdetét vette az életre szóló szerelem.

1963 szeptemberében érkezett Nairobiba, Kenyába. Nem maradt sokáig egy helyben, úgy tervezte, keresztül-kasul bejárja Afrikát. Mindent látni szeretett volna. Kerített magának egy jó idegenvezetőt, John Alexandert, akivel bebarangolták Afrika különleges zugait: Kongót, Zimbabwét, Tanzániát. Utazásaik során a végzet ült a volánnál, ők csupán a térképet tartották. Így esett, hogy a végzet egy olyan helyre vezette őket, ahol találkoztak a híres antropológussal, Louis Leakey-vel, aki a feleségével épp őskori leletek után kutatott. Beszédbe elegyedtek, és rövid időn belül összebarátkoztak. Leakey sokat mesélt a munkájáról, az ásatásról, a kutatásról és egy bizonyos Jane Goodallról, aki fontos kutatást végzett a csimpánzok között. Mikor látták Dian egyértelmű érdeklődését az emberszabású majmok iránt, a pár megengedte, hogy kísérőjével együtt velük tartsanak a hegyekbe, oda, ahol a vad gorillák élnek. Habár a pár napos túra közben csupán lábnyomokra bukkantak, az élmény mély nyomott hagyott Dianben. Az utazás véget ért, így szomorúan hazatért Amerikába, ahol arra gondolt, másokkal is megosztja csodás élményeit, tapasztalatait. Három cikket is publikált a The Courier című lapban a csodálatos, izgalmas hetekről. Az élet visszazökkent az eredeti kerékvágásba, de Dian ekkor már érezte, hogy sorsa megpecsételődött. A szíve Afrikába húzta, így igyekezett minden követ megmozgatni, hogy mihamarabb visszatérhessen. Végül barátja, Leakey támogatásával három évvel később sikerült visszautaznia Afrikába, olyan szükséges erőforrásokkal, amelyekkel hosszú távon tanulmányozhatta a gorillák életét. Elsőként Kongóban állította fel a kutatótáborát, később, a zavaros politikai viszonyok miatt áthelyezte az egészet Ruandába. Itt épült ki tehát a Karisoke Kutatóközpont, a National Geographic Society támogatásával. Sejtette vajon, hogy élete hátralevő éveit jórészt itt tölti majd?

Több mint 10 évet élt Afrikában, fent a hegyekben, a vadonban, pusztán azért, mert az volt az álma, hogy megismerje a gorillák életmódját, a közelükbe férkőzzön valahogyan. A kisherceg óta tudjuk a pontos receptet, mi kell ahhoz, hogy valaki megszelídítsen egy állatot:

"- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta a róka.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kisherceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Valahogy így zajlott ez Dian és a gorillák között is. Először csak messziről figyelte őket, tanulmányozta, mivel töltik a napjukat, hogyan élnek, mik a belső szabályaik. Idővel egyre közelebb húzódott hozzájuk, kitanulta a hangjukat, a gesztusaikat, a viselkedési normáikat. A nagy áttörés egyértelmű és kézzelfogható bizonyítéka egy csapásra világhírűvé tette Diant. Az történt ugyanis, hogy sikerült lefotóznia azt a pillanatot, amikor egy gorilla megérintette a kezét, jelezve, hogy már a család tagja. A kép azonnal a National Geographic címlapján landolt, és óriási sikert aratott. Munkáját gőzerővel folytatta, igyekezett minél többet megtudni a gorillákról. Szerelmi élete közben váratlan fordulatot vett, egymásba szerettek a National Geographictól érkezett fotós kollégájával a vad afrikai dzsungelben. A férfi viszont nős volt, és mint utóbb kiderült, nem is szándékozott elválni, tehát kapcsolatuk megragadt szeretői szinten.1970-ben Dian terhes lett, a gyereket viszont nem tartotta meg. Ekkor kis időre visszautazott Amerikába, ahol a Cambridge Egyetemen PhD fokozatot szerzett A hegyi gorillák viselkedése címmel írt szakdolgozatával.

Dian harcos amazonként állt ki, nem csupán a gorillák, hanem a többi élőlény védelmében is. Elítélte az állatkerteket, etikátlannak tartotta, hogy erőszakkal elhurcolják az állatokat élőhelyükről, majd ketrecekbe zárva mutogatják őket az embereknek. Teljesen egyetértek vele. Neki köszönhető például, hogy az Európai Közösség felülvizsgálta azt a tervét, hogy mezőgazdasági területté alakítsanak olyan földeket, ahol gorillák élnek. Ha kivágták volna a fákat, a gorillák sem tudtak volna hová menni. Dian egyre elszántabban küzdött: amikor épp nem Afrikában volt, akkor tanított, előadást tartott, felszólalt valahol a védencei érdekében. Könyvet írt Gorillák a ködben címmel, ami kiemelkedően magas példányszámban fogyott el.

Dian tényleg nagyon szerette ezeket az állatokat, egy gorilla pedig különösen nagy kedvence volt. Digitnek az egész életét végigkísérte kölyökkorától egészen a haláláig. Hatalmas sokk volt számára, amikor kiderült, hogy kedvence halálát nem betegség, baleset, vagy verekedés okozta, hanem orvvadászok, akik egész egyszerűen levágták a fejét vacak 20 dollárért. Dian, miután eltemette szeretett állatát, emlékére létrehozta a Digit Alapítványt. A befolyt pénzt arra költötték, hogy csapatokat szerveztek, akik megállították a vadorzókat. Ahol tudták, persze. Dian többször keveredett összetűzésbe az orvvadászokkal, a helyi politikusokkal, a különböző érdekekkel. Azzal vádolta - felteszem, nem alaptalanul - a helyi kormányt, hogy azok összejátszanak az orvvadászokkal. Nagyon valószínű, hogy végül ez a harc okozta Dian halálát.

1985. december 26-án (karácsonykor!) szegényt brutálisan meggyilkolták faházának hálószobájában. Koponyáját egy orvvadászok által kedvelt machete bozótvágóval szó szerint kettéhasították. A nő testére az ágya mellett találtak rá, miközben a kertben frissen ásott gödör tátongott nem messze a szobától. Diantól nem sokkal távolabb megtalálták a fegyverét is, golyókkal a földön, amik teljesen más típusú pisztolyba valók voltak. Az ügyet még jobban bonyolította, hogy a szobában alig volt vér, ami arra utalt, hogy Diant már korábban megölték. Egy ilyen gyilkos fejmetszéstől ugyanis sokkal véresebbnek kellett volna lennie a helyszínnek. A szobában többezer dollár volt, utazási csekkek, értékes fotós felszerelések, amikhez az elkövető vagy az elkövetők nem nyúltak, semmit sem vittek el. Az egész gyilkosság roppant zavaros, egyes vélemények szerint kizárt, hogy orvvadászok voltak, mivel azok inkább az erdőben ölték volna meg a nőt, és nem hagytak volna ilyen nyomokat sem. Sokan inkább azt gyanítják, hogy Dian azoknak állhatott útjában, akik a gorillákból mint turisztikai látványosságból akartak hasznot húzni. Nyilván Dian foggal-körömmel próbálta volna ezt megakadályozni, így inkább eltüntették az útból.

Halála előtt pár hónappal 1 millió dolláros szerződést kötött a Universal Studios filmgyárral a Gorillák a ködben című könyvének megfilmesítésére. A filmben Sigourney Weaver játszotta Diant, aki ezt már nem élhette meg. Sigourney egyébként a film után szintén kiállt a gorillákért: pénzt gyűjtött és adományozott a védelmükre. Dian végrendelete az volt, hogy a filmstúdiótól kapott 1 millió dollár és az egész vagyona szálljon - értelemszerűen - a Digit Alapítványra, ám ezt "szerető" és "nagylelkű" édesanyja másként látta. Fellebbezett a végrendelet ellen, és megnyerte a pert. No komment.

Dian Fossey-t végül gorillái között temették el a ruandai Karisoke Központban, kedvence, Digit mellé. Sírjára ezt írták: "Senki sem szerette jobban a gorillákat." Ez valószínűleg így is van.